Jó ötletnek tűnt

1.0Irka Cafe-bloghttps://nehrer.cafeblog.huGyörgy Nehrerhttps://nehrer.cafeblog.hu/author/nehrer-gywindowslive-com/Jó ötletnek tűnt18. (Csak mesélek kötetből) Imre bácsi nyugalmazott postatiszt. Nyaralója, egy kicsi faház, velünk szemben volt, az utca túloldalán, a hatalmasra nőtt tamariszkusz bokrok mögé bújva. A tamariszkusz májusban hozta a rózsaszínű apró virágait, az ágak teljes felületét beborítva. Ilyenkor a sötétzöld, finom kis tűlevelek nem is látszottak a rengeteg virágtól. Aztán mire a virágok lehullottak és rózsaszínre festették a füvet, addigra a bokrok is árnyékot adtak a kicsi ház teraszának. Imre bácsi szeretett itt üldögélni, a gyékényből font kerti asztal mellett. A kényelmes foteljában olvasta a Népszabadságot, és néha hangosan bekiabált a teraszról a feleségének, hogy: – Képzeld Margitkám... – ,és felolvasott az újságból, a konyhában zöldségeket pucoló asszonynak. Majd felhörpintette a maradék tejeskávéját a bögréből, amiből még előzőleg kikanalazta a belé áztatott kiflidarabokat. Aztán valamelyik nap átjött az úton, barna bőrpapucsában csoszogva. Keki - színű rövidnadrágjának a szára lobogott vékony lábain. Nagy kerek fején, már csak kétoldalt volt haj. Úgy nézett ki, mint „Mézga Géza” a rajzfilmsorozatból, csak öregebb kivitelben. Vastag, fekete keretes „SZTK szemüvegét” a homlokára tolva, két kezével a kapuba kapaszkodva, bekiabált hozzánk. – Gyuri! Itt vagy? – Itt vagyok! Mi baj Imre bácsi? – Nincs semmi baj, csak azt szeretném kérdezni, hogy volna- e kedved holnap kijönni velem a vízre horgászni? – Mehetünk Imre bácsi! De nekem nincs kiváltva erre az évre az engedély. – Nem gond! Két botra van engedélyem. Hozol magaddal botot, vagy hozzak én kettőt? – Viszem a sajátomat Imre bácsi. – Na, jól van, akkor fél háromkor találkozunk itt a kapu előtt. – Rendben! Délután aztán szépen összekészítettem a botot, ellenőriztem a horgot, a damilt, az úszót, és az ABU Cardinal peremfutó orsót, ami akkoriban igazán minőségi darabnak számított. Meghajlítgattam a könnyű, de nagyon erős üvegszálas botot, amit használtan vettem az orsóval együtt, talán hatszáz forintért. Kiöntöttem néhány vödör vizet a kert egyik sarkába, és estefelé, amikor már elitta a talaj, de még a felülete nedves volt, egy ásóval megforgattam a földet, és kiszedtem a nedvességre összegyűlt gilisztákat. Egy kiszáradt festékesdobozba raktam egy maréknyi földet, és abba, az összeszedett nagy, bordó színű tekergő gilisztákat. Egyből beásták magukat. A doboz tetejére öt-hat lyukat ütöttem egy vékony szeggel, nehogy elpusztuljanak. Hajnalban aztán csörgött az óra. Odakint még sötét volt, csak a csillagok vigyázták az emberek álmát. Gyorsan magamra kaptam egy kopott melegítőnadrágot, és egy széjjelkönyökölt pulóvert vettem a rövid ujjú ingre. Ilyen korán, még hideg van a parton, de a vízen még inkább. Aztán csendben becsuktam magam után az ajtót, hogy fel ne ébredjen a családom. Imre bácsi is motoszkált még az udvarukban egy elemlámpával, aminek a fénye ide-oda cikázott. Pakolgatta a hátizsákjába a műanyagdobozait, amikben az ólmokat, az úszókat és a horgokat tartotta. Én is hátra mentem a kis kamrához, és magamhoz vettem az este összekészített csomagomat. – Segítsek valamit? – kérdeztem Imre bácsit – Nem kell, mindjárt kész vagyok! – Milyen csalit hoztál? - kérdezte az öreg – Csak pár gilisztát, mert tízes horog van a boton, és nem akartam átkötni. Majd csak keszegezek. – Jól van, ahogy gondolod. Aztán leballagtunk a kikötőbe, ami úgy háromszáz méterre volt, a vasúti sorompóval szemben. A kikötőben, a keskeny beton mólókon igen óvatosan kellett közlekedni, mert a sötétség még tartotta magát. A lakatkulcs egy barna cipőfűzőre volt kötve, amit Imre bácsi valahová elkevert. Már majdnem visszaindultunk, amikor is a hátzsák alján lévő egyik dobozból végül előkerült a kulcs. Négykézláb állva a betonon, az összegubancolódott láncot nehéz volt kifűzni a vaskarikából. Halkan káromkodtam, mert a betonon térdelve anyai öreganyám jutott eszembe, aki néha végső megoldásként, a morzsolt kukoricán való térdeplést alkalmazta velünk szemben, kizárólag nevelési célzattal. Nos, aki nem próbálta, az ne vágyakozzon utána. Mondhatom, hogy rücskös betonon térdelni sem jobb. Lassan bepakoltunk a csónakba, az evezőket beleraktam a villákba, aztán szépen csendben, farral előre, a lapátokat előre tologatva, kilavíroztam a kikötőből. A kikötőt elhagyva tapasztaltuk , hogy a vízen enyhe hullámok lehetnek, amiket még nem láttunk , csak a csónak orra felől hallatszott a klutty, klutty, amikor éppen nem eveztem, csak szabadon futott a ladik. Nem volt igazán horgászcsónak, hanem csak olyan hétvégi hobbi csónak, ami jóval szélesebb és rövidebb is, mint amilyenekkel a profi horgászok járnak. Ebből adódóan evezni is nehezebb, és lassúbb is. Mindegy! Nem versenyezni indultunk, időnk van bőven. A Cserepes-sziget mellett elhaladva kiértünk a 'Keszeges' tisztásra. – Imre bácsi, van valami terve, hogy hová menjünk? – A Szúnyog-sziget felé! – Akkor jobb lett volna balról kerülni a Cserepes-szigetet! Nem baj, innen is ki tudunk menni. – Én nem tudom, hogy milyen szigetek vannak itt, csak azt, hogy hová szeretnék menni. Imre bácsi, csak néhány éve vette a kis faházas nyaralót, és nemigen ismerte a tavat. – A hajózó útvonaltól jobbra vagy balra menjünk? – Jobbra, ott van pár kisebb nádsziget, aztán egy kis folyosó, és egy közepes tisztás. – Akkor már tudom, hogy melyikre gondol. A 'Szakadtak' és a 'Gallér' között elmegyünk félútig, aztán északnak egy darabig, és ott vannak a kis nádszigetek, meg egy szélvédett kis tisztás. Majd meglátjuk, hogy hol tudunk leállni, mert arrafelé mindig sétál a nád. Félóra múlva ott is voltunk. Eloldoztuk a leszúró vasakat, az egyiket jobboldalon elől, a másikat a baloldalon hátul nagy lendülettel lenyomtuk, majd erős zsinórral kikötöttük a csónakot. – Mekkora a víz? - kérdezte Imre bácsi – Százhatvan-százhetven centi lehet. Jó iszapos az alja, úgy harminc centi vastag. Zörögtünk még kicsit a vasakkal, meg a botokkal, amíg előszedtünk mindent. Aztán én előre ültem a csónak orrába, Imre bácsi meg hátra. Kinézett magának egy helyet, és nagy komótosan megtöltötte az etetőkosarat a fenekezéshez. Én is előszedtem a gilisztás dobozomat és egy velem majdnem szemben lévő, kicsi, talán maréknyi nádból álló szigetecske mellé dobtam a csalit. Gondoltam az jó hely lesz. Néhány perc múlva aztán kapásom volt. Előbb csak megrángatta, aztán félig lehúzta az úszót, majd elindult. – A francos fogja a gilisztát, és sétál vele. Vártam. Csak elunja. Adtam neki damilt, had menjen. Pár másodperc múlva eltűnt az úszó, de úgy mintha belecsaptam volna egy bottal a vízbe. Bal kézzel megtartottam a damilt, a jobbal pedig egy rövid, de határozott mozdulattal a botot jobbra, negyvenöt fokban felfelé rántottam. – Ez nagy lesz! - fészkelődött Imre bácsi. Vigyázz, nehogy bemenjen a nádasba, mert leszakítja magát! – Vigyázok! - és kezdtem az orsóval visszacsévélni a damilt. Könnyen megy nagyon, lehet, hogy már a csónak alatt van. A damil egyszer csak megfeszült, aztán hol jobbra, hol balra cikázott két-három métert, de még mindig nem láttuk a halat. – Tartsa a merítőhálót Imre bácsi! Megpipáltatom, aztán majd csak engedi magát. Jött is szépen! Kiemeltem egy pillanatra, a hal egyből felfeküdt a vízre. – Ez egy kicsi ponty! - mondtam csalódottan - De, valami van a kopoltyújában. Kiszákoltuk a halat, a kopoltyújában sárga biléta volt, fekete számokkal. Imre bácsi leszedte a bilétát egy csípőfogóval, majd visszadobtuk a halat. – A MOHOSZ-nál adnak érte pénzt, ha leadjuk. Felírtam a méretét is. Talán tavalyi telepítés lehet. - elmélkedett az öreg a kicsi halon. – Jó erőben volt a zsivány, úgy húzott, mint a nagyok. – mondtam – Reggelizzünk valamit Imre bácsi, mert megeszi a fene ezt a parizert a nejlonzacskóban! A botot a csónak hosszában magam mellé fektettem és előkerestem az este összekészített szendvicseimet. A vaj már megolvadt a zsemlén, ettől aztán úgy nézett ki, mint amit beáztattak. Harapni sem lehetett rendesen, inkább csak foggal elszakítani. A parizer és a zöldpaprika szeletek is felmelegedtek. Szóval elment a kedvem a reggelitől. Azért, ha már elkezdtem ezt az egy szendvicset, leküzdöttem valahogy, fél liter nejlonzacskós, langyos tejjel. A másik szendvicshez már nem volt gusztusom, majd beetetek a zsemlével, a kis keszegek pedig összeszedik. Új giliszta került a horogra. Visszadobtam a készséget az előbbi helyre, a kicsi nádsziget mellé. Imre bácsi még jóízűen falatozott, füstölt szalonnát evett kenyérrel, zöldpaprikával és paradicsommal. Éppen letettem a botot és elővettem a másik zsemlét, hogy beáztatom a halaknak, amiikor újból kapásom volt, szinte ugyanúgy, mint az első halnál. Megint merítőhálóban végezte. Ez a ponty is méret alatti volt, a kopoltyújában zöld színű címkével. Imre bácsi jegyzetelt, majd levágta a kis bilétát a halról. Így ment ez vagy két-három órán át. Már a hatodik halat fogtam, és mindegyik méretalatti, kopoltyújukon kicsi műanyag bilétával. Imre bácsi kezdett türelmetlenkedni, hogy neki még csak kapása sem volt. – Cseréljünk helyet Gyurikám, had fogjak már én is egy halat! – Jól van Imre bácsi! - óvatosan, hogy ne csapjunk nagy zajt, helyet cseréltünk. – Oda dobjon jobbra, a mellé a pár szál nád mellé. Adjak gilisztát, vagy marad a kukoricánál? – Maradok a kukoricánál, a pontynak az való. – Ahogy gondolja, Imre bácsi. Nem telt bele öt perc, és az Imre bácsi helyén nekem ismét kapásom volt. Na, talán ez már méretes lesz, mert máshogyan húz, mint a többiek. Lassabban, de jóval erősebben. A kis üveg bot is meghajlott a súly alatt, amikor felhoztam pipálni egyet. A fenébe, biléta van ezen is! De méretre már jónak tűnt! Kivettem a vízből és rögtön láttam, hogy ez már méretes. Azért a biztonság kedvéért lemértük, harmincöt centi volt. – Ezt megtartjuk Imre bácsi, még egy ekkora, meg pár darab keszeg, és lehet főzni a halászlét. Aztán megfogtam a nyolcadikat is, ami szintén méretes volt és bilétás. Imre bácsinak már szép gyűjteménye volt a színes bilétákból, amiket leszedett a halakról. Hala viszont egy sem. – Adjál nekem gilisztát, ha van még nálad, mert úgy látszik, hogy ma nem szeretik a kukoricát! Adtam az öregnek gilisztát, amit fel is fűzött a horogra. Most néztem csak, hogy egy hatalmas horog van az etetőkosár felett a damilon. – Mire készült Imre bácsi? – Moby Dick-re, vagy leső harcsára? – Ezzel szoktam pontyozni! - mondta sértődötten. – Nekem mindegy, ahogy gondolja, de szerintem tízes horoggal is lehet nagy halat fogni, csak a bot, meg a damil bírja ki. Egyre melegebb lett, és a szél is abbamaradt, a nádasok szélárnyékában pedig kisimult a víz. A „nádország” szívében az egyre jobban felbátorodó szúnyogok is jeleztek, hogy valami készülődik. Az elszigetelt kis öbölben a békák néha elnémultak, mintha fülelnének, aztán a hosszú csend után hatalmas kuruttyolásba kezdtek, mintha az elmaradt kiabálást be kellene pótolni. Valahonnan előkerült egy szárcsa család is. A fejükön vörös pihetollat viselő fiókák, a szárcsamama hátán utaztak, aki köztudomású , hogy nagyon jó úszó, ám nehezen repül fel, ezért ha megijed, akkor gyors szárnycsapásokkal szalad a víz tetején a védelmet nyújtó nádasig. A fiókák miatt most nem szaladt a vízen, de amilyen gyorsan csak lehetett, eltűntek a nád sűrűjében. A nádi poszáták is cserregve repültek a nád sűrűjébe, mintha a réti héja kergetné őket. Pedig héja nem volt se közel, se távol. – Imre bácsi, itt vihar lesz! – Még nem lőttek a viharágyúval, azt hallanánk, mert közel vagyunk. – A fene megette, ha már azt halljuk! Ki is kell innen érni! Ágyúzni meg csak akkor szoktak, amikor már kitört a vihar. – Majd beállunk a nádasba, nem tart az olyan sokáig. Egy kis nyári záport kibírunk! Látszott az öregen, hogy nagyon szeretne már halat fogni, és már semmi más nem érdekelte. De minél jobban vágyott a sikerre, annál jobban elkerülte a szerencse. Aztán gyors egymásutánban fogtam még négy halat, és ezekkel együtt Imre bácsi már tizenkét színes bilétát gyűjtött össze. Bosszús volt az öreg, és láttam rajta, hogy már megbánta, hogy engem hívott horgászni, ezért megnyugtattam, hogy nekem nem kellenek a halak, szívesen lemondok róluk. Majd adjon egy tányérral a halászléből, nekem az bőven elég. – Mit csinálsz te, hogy neked jönnek a halak, nekem meg nem? - bosszankodott az öreg – Imre bácsi, én csak „koca” pecás vagyok, egy évben néhány alkalommal megyek csak horgászni, ha elhív valaki vendégnek. Olyan, akinek van engedélye két botra, hogy ne csak ott üljek, mint a tök. Nekem nem éri meg kiváltanom az engedélyt, mert a horgászásra nem sok időm van, az engedély meg drága. Amúgy, nem csinálok én semmit másként, mint ahogy szoktam. Talán az miatt a rettenetes nagy horog miatt nem mennek oda a halak. Fogott azzal már valamit? – Fogtam hát! Szép négykilós pontyot. – Az tényleg szép, csak olyan ritkán jár errefelé. Imre bácsi, igazán nem akarnám sürgetni, de szerintem mennünk kellene, mert igen sötét felhők vannak a Meleg-hegy felett. Már szedtem is össze a botot, meg pakoltam a szatyorba a dolgaimat, és a csónakban is rendet csináltam a szanaszéjjel lévő felszerelések között. – Mondtam már, hogy beállunk a nádba a csónakkal! - válaszolt türelmetlenül az öreg. – Az itt nem lesz jó, mert a „Szakadtakban” vagyunk. Ezek úszó lápok, ha nagy vihar jön, akkor úgy beszorítja a csónakot két lápsziget, hogy sosem találnak ránk. Próbáltam magyarázni az öregnek, hogy a viharok által leszakított lápdarabok a széljárásnak és az áramlatoknak megfelelően sodródnak a vízen. Azért lett ennek a területnek a neve „Szakadtak.” De nem figyelt rám. – Nincs még itt a vihar, mit türelmetlenkedsz? – Imre bácsi, én kicsi gyerekkorom óta ismerem a Velencei-tavat. Keresztben-hosszában százszor is végigjártam, tudom milyen itt egy vihar. De, ahogy gondolja, végül is, csak vendég vagyok. Dolgom nem volt, a botomat összepakoltam, és a lábdeszkára raktam az ülés alá. Nézelődtem, a lábamat kinyújtva hátratámaszkodtam, és szememmel a kis szárcsákat kerestem, akik az anyjuk hátán utaztak. Homlokomon megjelentek az izzadságcseppek a melegtől. Sapkát elfelejtettem hozni, így aztán elővettem a szapulyt a csónak farából, és merítettem a vízből, majd a hajamra öntöttem egy keveset. Jól esett, bár a víz nem volt hideg, lehetett vagy huszonnégy fokos. A vizes haj azért hűtött egy kicsit. Hirtelen jött a szél, bár még ragyogóan sütött a nap. A nádat már lehajtotta majdnem a vízig, aztán hagyta felegyenesedni, majd ismét lehajtotta. – Imre bácsi, pakoljon! Ez már nem vicc! – Még nem lőttek, nem lesz itt semmi, mit idegeskedsz! Kezdtem elveszíteni a türelmemet, és próbáltam meggyőzni az öreget, hogy mennünk kéne. A fenébe, mérgelődtem magamban. Ha nem lenne velem a bot, meg a szatyor a cuccaimmal, már régen kiúszhattam volna a partra, aztán kínlódjon az öreg a csónakkal, ahogy akar. – Beállunk a nádba és megvárjuk a végét. - hajtogatta az öreg – Mondtam már Imre bácsi, hogy az itt nem lesz jó! – menjünk innen minél előbb! Aztán suhogva megjött az első nagy széllöket. Egy nagyobb hullám a csónakot megdobva, a leszúró vasakat egyből kirántotta a fenékből. A vasak csak lógtak a csónak oldalához kötve. Gyorsan eloldoztam, és beemeltem mindkettőt, majd hosszában a padok alá csúsztattam. Imre bácsi végre pakolni kezdett, de még mindig kételkedett benne, hogy vihar lesz. – Elkerül ez minket! Nem szóltam semmit, én már tudtam mire számíthatunk. Az evezőket gyorsan a helyére tettem és már húztam is, amennyire csak bírtam, hogy minél előbb kiérjünk. Imre bácsi komótosan pakolgatta a dolgait az enyhén billegő csónakban. Nem zavartatta magát, csak morgolódott a sikertelen horgászat miatt. – Ideülhetne mellém, és húzhatnánk együtt, akkor gyorsabban haladnánk! – Nem eveztem én még soha életemben! – Akkor meg minek magának a csónak? – Mindig hívok valakit, aki evez! A fiamék csónakáznak vele, ha akarnak. Mire kiértünk a „Keszegesre”, igencsak megjött a vihar dereka. Az esőt is az arcunkba csapta a szél, és a tó vize is tejeskávé színűvé változott. A hullámok már közel méteresre nőttek, és a csónakot dobálták veszettül. – Üljön hátra Imre bácsi a csónak farába, hogy könnyebb legyen eveznem! Nagyon lent van a csónak orra, alig haladunk! Nem szólt semmit az öreg, így aztán hátranéztem az orr felé. Láttam hogy falfehéren, és rémülten kapaszkodik a csónak két oldalába. – Hallja? – üljön már hátra, mert így sosem érünk ki! – Én ezt el nem engedem, az biztos, akármi is lesz! - mondta remegő szájjal! – Majd elengedi ha felborulunk, aztán úszhat a partig! - szóltam vissza, most már dühösen az öregnek. – Az ki van zárva, mert én úszni sem tudok! – Imre bácsi, van még valami, amit nem mondott el? Nem szólt semmit, csak a kezei fehéredtek a szorítástól, és mereven nézett maga elé, mint aki felkészült a halálra. A csónakban egyre több víz lett, a be-becsapódó hullámoktól. A trepni felett volt már, vagy öt centivel. A strandpapucsom le-lecsúszott a vízben álló lábtámaszról. A sarkamat pedig minden alkalommal odavertem a deszkához. – Imre bácsi, legalább merje a vizet, mert lassan elsüllyedünk! Előrenéztem a vállam felett, de az öreg mintha meg se hallotta volna. Felhúztam a két evezőt, és beengedtem a lapátokat a csónak aljába. Ide-oda dobálták bennünket a hullámok, és tehetetlenül sodródtunk hol jobbra, hol balra. Elkezdtem merni a vizet. Ha tele van a csónak vízzel, úgysem haladunk. Aztán ráordítottam az öregre. – Imre bácsi! A rohadt életbe, legalább ezt a kurva vizet merje, mert itt döglünk meg mind a ketten! Ez hathatott az öregre, mert elkérte a szapulyt. Arról már letettem, hogy hátramásszon a csónak végébe, de legalább a vizet már meregeti, míg a másik kezével pedig görcsösen kapaszkodik. A tenyerem már éget az evezéstől. Annyit húztam a lapátot, hogy normális időben a tavat is megkerülhettük volna. Elértünk a Cserepes-sziget magasságába, de egy kicsit Kápolnásnyék irányába sodródva. Még pár száz méter a kikötőig, de alig haladunk a hullámzástól. Fújtam egyet, és ránéztem a tenyeremre. Kár volt. A vízhólyagokról már leszakadt a bőr és csak a nyers hús látszott. Zsibbadt, és lüktetett. Inkább nem nézem. Aztán nagy nehezen elértük a sziget elejét. Már a „Csárdaoldalon” dobáltak bennünket a fehér tarajos hullámok. Tízperc kellett, mire rájöttem, hogy egy helyben állunk, illetve, hogy sodródunk keleti irányba. Hullámverés! A partról visszacsapódó hullámok is ellenem dolgoztak. Oda-vissza jártak a Cserepes-sziget és a betonpart között. A hátralévő háromszáz méter leküzdése majdnem félóráig tartott. Ez a félóra pedig örökkévalóságnak tűnt, a hideg szél, és a folyamatosan szakadó esőben. Végre a kikötő! Itt már kicsit jobb volt a helyzet. Csak az elszabadult csónakokat kellett kerülgetni, amíg a helyünkre találtunk. A csónak lelakatolása, és kipakolása után, elindultunk az úton hazafelé. Bőrig ázva, vacogó fogakkal. Mint a hajótöröttek a lakatlan szigeten, úgy néztünk ki, és én úgy is éreztem magam. Halálosan fáradtan, és elgyötörten. Semmire nem vágytam, csak meleg vízre, és alvásra. A kapu előtt elköszöntem az öregtől, akit közben megsajnáltam, mert láttam rajta, hogy mennyire elgyötört még mindig az arca az átélt félelemtől. – Köszönöm Gyurikám! Pihenjél! –Megúsztuk, Imre bácsi! Meleg vízre vágytam, de hamar megbántam. Amint a zuhany alatt megfogtam a szappant, egyből csillagokat láttam a fájdalomtól. A tenyeremen gyakorlatilag alig volt ép hely. A szappantól és a meleg víztől lüktetni kezdetek a sebeim. Így aztán, csak egy sima zuhany lett belőle, szappan nélkül. Egy hétig gézbe bugyoláltam a kezeimet, a tenyeremet kenegettem mindenféle csodaszerekkel, mire nagy nehezen helyre jött. Imre bácsit a felesége eltiltotta a tórajárástól, és ezek után csak a parton horgászhatott. Összecsukható kempingszékén üldögélve, egy földbe szúrható napernyő alatt várta a halakat. – Nem lehet itt halat fogni, csak üldögélni. – mondta panaszkodva, amikor meglátogattam a parton. Nincs nádas, a ponty meg azt szereti. – Ez van, Imre bácsi! Aztán elmeséltem neki, hogyan fogtunk csali nélkül angolnát, pont ezen a helyen, újságpapírral. Akkor, amikor még nem volt itt ez a betonpart, csak nádas meg agyagos út. – Ne keseregjen Imre bácsi! Jó levegőn van, és innen akkor megy haza, amikor maga gondolja. Imre bácsi, már vagy harminc éve, az égi halastavakon fogja a pontyokat. rich