Fogat fogért

1.0Irka Cafe-bloghttps://nehrer.cafeblog.huGyörgy Nehrerhttps://nehrer.cafeblog.hu/author/nehrer-gywindowslive-com/Fogat fogért<h3 style="text-align: center">2. ( Csak mesélek kötetből)</h3> Mielőtt bárki félreértené, itt most nem arról a hagyományos bosszúról van szó, amit emlegetni szoktak, hogy „szemet szemért, fogat fogért.” Itt valós, de nem valódi fogakról mesélek, ami az emberek szájában van, volt, és lesz. A végén azért egy kis vér is... Egyik este, miután hazaestem a nagy játszótéri elfoglaltságból, anyám a következőkkel várt: — Rezső Onkel írt, hogy várnak augusztusban, ha vége a szünidei munkának. Minden nyáron dolgoztunk egy hónapot. Kapáltunk, gyümölcsöt szedtünk, vagy vagont raktunk. —Hurrá, az nagyon jó lesz! Már holnap mennék. Rezső nagybátyám, Isten nyugosztalja, már jópár éve, 98 évesen ment el a nagynéném után. Oda, ahonnan nincs visszaút. Hórihorgas, szikár ember volt, kevés hajjal és hatalmas orral. Az utolsó román király, I. Mihály fogorvosaként dolgozott 1944-ig Bukarestben. A királyt 1948-ban Londonba, a bácsikámat pedig fogorvosként elkövetett nemzetellenes bűneiért a magyar–szerb-román határ közelében lévő Perjámos községbe száműzték. Sok pénzébe került, hogy ne Dobrudzsába, a köztudottan átnevelő kényszermunkatáborba kerüljön. A nagynéném gyermeket várt, kislányuk született volna, de valami miatt a szülés előtt, még a méhében meghalt a gyermek. Az ő élete is csak egy hajszálon múlott. Mivel nem születhetett gyermekük a házasságból, úgy bántak velem mintha sajátjuk lennék. A nyári szüneteket, és sokszor a téli, rövid iskolaszüneteket is náluk töltöttem. A nyáron keresett pénzemből vettem vonatjegyet, és váltottam be Lej-t is, hogy legyen költőpénzem. Tizenegy éves korom óta úgy jártam Romániába, mintha haza mennék. A vonaton az idősebb emberek, főleg a nénikék, sokszor megkérdezték tőlem —A szüleid hol ülnek? — Otthon. — mondtam. — Otthooon? Megszöktél? — Dehogy szöktem meg! Itt az útlevelem meg a vonatjegyem! Na, ettől mindig elhűltek. Hogy lehet egy ekkora gyereket egyedül elengedni? A végén nekem kellett vigasztalgatni őket, hogy nem olyan nagy ügy ez. Székesfehérváron fel kell ülni a budapesti vonatra, az bemegy a Déli-be, onnan át kell menni busszal a Keleti-be. És ha ott van a Wiener Walzer - akkor még a keleti irányába is járt - arra kell felszállni. Keresni kell egy jó helyet, lehetőleg idős nénik, és bácsik között a vonaton. Aztán 15-16 óra vonatozás után le kell szállni Temesváron. Ott meg vár már a nagynéném meg a nagybátyám. Hát ennyi az egész. Onnan Perjámos, még két óra vonattal. – Ugye, hogy nem annyira bonyolult? Volt nálam ennivaló az útra, de bontatlanul maradt, mert az idős nénikék halálra akartak etetni a vonaton. Másodjára, vagy talán harmadjára mondtam anyámnak, hogy ne is csomagoljon, mert csak kidobódik. Majd keresek egy jó helyet, ahol a bőröndök mellett sok szatyor van. Na, abban van a kaja. Mire az alföldre ért a vonat, előkerültek a csirkecombok, a sült és rántott húsok. Nyelni kell egy jó nagyot, kikerekedett szemmel. Az ember gyomra meg úgyis korog, és ilyenkor nem akkora baj, ha jó hangosan. —Neked nincs ennivalód? — kérdezték —Nincs, majd elmegyek a büfékocsiba és veszek egy szendvicset, meg egy bambit. —Dehogy mész, van itt annyi, hogy jut neked is. Azért egy kicsit szabadkozni kell, nem rögtön ráugrani a rántott húsra. Tukmálják azt, nem kell attól félni, hogy éhes maradsz. A hatszemélyes fülkékben nekem, mint gyereknek, mindig bőséges ellátásom volt, mivel gyerek nemigen utazott akkoriban, még szülőkkel sem, nemhogy egyedül külföldre. Rezső nagybátyám küldött egy listát is, hogy miket is kéne vinnem neki: ötven-hatvan csomag műfogat, különböző színárnyalatban, por alapú ragasztókat, meg valami rettenetesen büdös folyadékot, amit a porhoz kell keverni. Ne szépítsük a dolgot, ez akkoriban csempészetnek minősült, mert csak engedéllyel, vámáruként lehetett volna kivinni ezeket az anyagokat. Engedély az nem volt! Anyám a porokat az ingeimbe hajtogatta bele, szétosztott csomagokba. Ha beleturkálnak a bőröndbe, akkor se találják meg. A fogakkal volt a gond, ugyanis azok celofánba voltak csomagolva, és zörögtek, de nagyon. Mit lehet hát tenni? —Felveszed az iskolai sötétkék öltönyödet, annak vannak belső zsebei, és varrok még a bélésébe zsebeket.—mondta anyám. —Ugye nem mondod komolyan? Harminc fok meleg van! Nyakkendőt ne vegyek hozzá? Kezdett elmenni a kedvem az egész utazástól! Anyám mindent előkészített. Az indulás előtt bepakolta a zsebeimbe a fogakat. —Ha ki is nyittatják a bőröndöt, gyereket azért csak nem motoznak meg! — nyugtatgatta magát. Délelőtt még csak elvoltam az öltönyben, nem volt nagy trauma. Óvatosan kellett benne forgolódni, hogy ne lehessen hallani a celofán zörgését. Ettől aztán olyan lett a mozgásom, mint aki lopni készül. Akkor kezdtem igazán kikészülni, amikor láttam, hogy a fülkékben lévő férfiak már rövid ujjú ingben ülnek, az asszonyok meg kivágott, kényelmes nyári ruhában. Én meg begombolt sötét zakóban, fogakkal kitömve. Lassan kezdtem olvadni, mint hóember a napon. Az izzadságtól rám tapadt az ing és furcsa szagom is lett. Temetésen éreztem valami hasonlót a ravatalozóban, amikor a gyertyákat meggyújtották. Szagolgattam magam. Mi ez? Olyan szaga van, mint az olvadt viasznak! —Nincs neked meleged, fiam? - kérdezte egy idősebb úr, aki már félórája törölgette a homlokát. —Nincs!- én bírom a meleget nagyon. Egész hónapban a napon dolgoztunk, hozzászoktam a meleghez. Itt meg még árnyék is van, és jár egy kicsit a levegő az ablakon. A francba, csak érnénk már a határhoz! Legyünk túl a vámon, meg az útlevélvizsgálaton! — türelmetlenkedtem magamban. Jött is a kalauz nemsokára. Hangosan kiabált a folyosón. – Kürtös! Kurtics! Kürtös! Kurtics! Útleveleket, vonatjegyeket kérjük előkészíteni! <img class="size-medium wp-image-1844 aligncenter" src="https://nehrer.cafeblog.hu/files/2016/08/Én-1964217-215x300.jpg" alt="" width="215" height="300" /> (1964 az első útlevélképem) meg én, a történet idején. Pár perc, és ott volt a vámos. A magyar és a román határőr, együtt végezték az ellenőrzést. Bőrönd ellenőrzés ! Mindenki a bőröndjét szedte le a csomagtartóról. Én nem nagyon fértem hozzá az enyémhez, mert a felnőttek elállták az utat. Na, meg sok kedvem amúgy sem volt hozzá, hogy emelgessem. —Te meg kivel vagy? - kérdezett a határőr! —Én egyedül vagyok. - vettem elő az útlevelet a kis vászon szatyorból, ahová anyám a pénztárcával és a vonatjegyekkel együtt berakta. Zsebre nem tehettem, mivel az tele volt fogakkal. —Hová mész? —Temesvárra, onnan meg Perjámosra. Várnak a nagybátyámék. —Olyan település nálunk nincs! Csak Periam! - mondta a román —Akkor oda megyek! - hagytam rá —Hogy hívják a nagybátyádat? — Dr. Windisch Rudolf. —Milyen doktor? - érdeklődött keresztkérdésekkel a határőr. — Fogorvos. — mondtam. — Mutasd az útleveled. Belenézett, látta, hogy van már benne román meg magyar bélyegző. Karácsonykor voltam először egyedül. —A nyári és a téli iskolaszünetekben ott vagyok náluk mindig.— mondtam Érdeklődve nézegettem a nyakában lógó fadobozt. Egy zöld posztó volt ráfeszítve a fadoboz tetejének a belsejére. A posztón lila tintafoltok sorakoztak egymás mellett, kisebbek-nagyobbak, mintha csak versenyeznének. —Mit kíváncsiskodsz? - szólt rám a határőr, mikor kinyitotta a doboz tetejét. —Hááát, hogy mi van a dobozban? Felém fordította. —Na nézzed! — mondta. Bélyegzőpárna, tintás üveg, tintaceruza, és egy mártogatós toll volt benne, kis gumiszalaggal a doboz tetőhöz rögzítve. Ezenkívül egy kicsi füzet sárguló lapokkal, a szolgálati szabályzat, és párdarab bélyegző. —Csomagod?— kérdezte szigorúan —Ott van fenn.— mutattam neki. Csak nem fértem hozzá, mert elállták az utat. Rámutattam a bőröndömre. Az ott! Az a barna bőrönd, szíjjal átkötve. —Levegyem? —Nem kell! - és a kezembe nyomta az útlevelet, amibe hatalmas lendülettel nyomott még egy pecsétet a doboz tetején —Jó utat, viszontlátásra! Láttam, hogy a jóságos bácsik és nénik arcáról is eltűnt a „vám-pír”. Csak nemhogy ők is seftelnek valamivel? Nem derült ki, de mindenki izgatottan rendezgette a csomagját, és látszott rajtuk a megkönnyebbülés. Akkor most én is leellenőrzöm, hogy mi a helyzet a zsebemben lévő dolgokkal, mert már jó ideje nem zörög a celofán. Viszont egyre inkább ravatalszagom van. Benyúltam a zakóm belsőzsebébe, és megfogtam valami nyúlós dolgot, amit aztán nem tudtam elengedni. A fogak viaszos és ragasztós tartói megolvadtak, és a celofánból kifolyva összevissza csúszkáltak a zsebemben. Az ujjaimmal próbáltam maradásra bírni a fogakat. Nem sikerült! Nem volt más választásom, így hát kihúztam a kezem a zakó zsebéből. A piros, ragacsos masszában ott lógott egy teljes felső fogsor, a bal hetestől a jobb hetesig. Volt ott minden. Záp, és szemfogak kusza kavalkádja. A jóságos tekintetű nénik és bácsik arca szürkére vált, amikor meglátták a kezemre ragadt fogsort. Néhány fog önállósította magát, és igyekezvén a gravitációnak engedelmeskedni, a kezemet elhagyva a piros, nyúlós, viaszos ragasztón elindultak a föld felé. — Tetszene segíteni levenni? - kérdeztem egy termetes asszonyságot, aki velem szemben ült, és aki igen finom rántott húsokkal kínálgatott az út folyamán. Ránéztem. Tekintete rémült volt, a szája nyitva. Még a lélegzete is elakadt. Istenem, ez mindjárt sikítani fog! Jaj, ne! Ha ezt meghallják a határőrök és visszajönnek, akkor mi lesz? Az asszony úgy nézett rám, mint egy tömeggyilkosra. A mellette ülő öregúr mentette meg a helyzetet. Csitítgatni kezdte a nénit. —Maradjon már, ezek csak műfogak. - és segített megszabadulni a ragacsos fogaktól egy darab újságpapírral. —Szüleid mit dolgoznak? - kérdezte a még mindig rémült arcot vágó hölgy. Megfordult a fejemben, hogy viccből azt mondom neki, hogy hentesként és mészárosként dolgoznak. De meggondoltam magam. Féltem, hogy tényleg sikítani fog! – Az anyám kereskedő, az apám meg hivatalban dolgozik. Láttam az arcán, hogy kezd megnyugodni, de azért még mindig sanda pillantásokat vetett rám. —Most már értem, miért volt itt ez a szag! - szólalt meg az öregúr is a darab újságpapírban lévő ragacsos műfogakat nézegetve. Aztán összegyűrte a papírt és a kezembe nyomta. - Itt vannak a fogaid! De most már kimehetnél a folyosóra a nyitott ablakhoz, szellőzködni egy kicsit, hogy mi is kapjunk levegőt. Éjfél körül járhatott. A lehúzott folyosóablaknál nekem is jólesett egy kis friss levegő. Még másfél óra, aztán Temesvárra értünk. Jó nagy vasútállomása van, olyasmi, mint a fehérvári. A váróterem egy kicsit más, mint nálunk. Itt láttam először román hegyi parasztot - ahogy ott mondták, „mócokat” -, meg bocskort. De nem is akármilyent, hanem olyan civilizált bocskort. Feküdtek a váró kövén egymás mellett szorosan. Asszony, gyerekek, meg a szakállas, torzonborz családfő. Birkabőr subában voltak. Télen, nyáron mindig ugyanúgy. Föléjük állt a román vasutas egy hurkatöltőszerű valamivel, amit a bal kézzel tartott, a jobb kezével meg pumpált. Az egész családot lefújta valami fehér porral, ami felhőszerűen lebegett felettük, amíg le nem szállt. Azok nem szóltak semmit, csak tűrték békésen. Ekkor vettem észre a bocskort, ami nem másból, mint egy személyautó gumikerekéből volt hasítva. Az abroncs szélénél lyukakat fúrtak, amiken a rögzítéshez szükséges kötelet átfűzték. A kötözése már a hagyományos bocskornak megfelelő, átlós kötözés volt. A gumikkal, ha autón maradnak, legalább még ötezer kilométert lehetett volna menni. Erre azonban már nem kerül sor. Hajnalban értünk Perjámosra. Otthon aztán a nagynéném lefejtette rólam a ragadós öltönyt, ami a szemétben landolt, miután ollóval kivágta belőle a fogakat. A ragacsos szövetdarabokat aztán a hatalmas konyhaasztalon szépen sorban egymásmellé helyezte a fogakkal együtt. A gyors fürdés után váltottunk néhány szót arról, mi újság otthon, aztán irány az ágy. Másnap délig aludtam. Délután a szomszéd német gyerekkel, a Hanzival kimentünk az utcára, kiskapura focizni. Később jöttek román, magyar, és szerb gyerekek is. A nyelv, az nem volt probléma, mindenki mondta, ahogy épp eszébe jutott, csak én nem értettem sokszor, hogy mit akarnak. Ezen a környéken mindenki három-négy nyelvet beszél, minden különösebb erőlködés nélkül. Az emberek nincsenek rosszban egymással. A politika az, ami megmérgezi a mindennapokat. Határon innen, és túl is. Másnap az útlevelemmel beballagtunk a rendőrségre, mert minden idegent, aki három napnál tovább tartózkodik egy településen azt be kellett jelenteni. Meg kellett keresni a szekuritátés főnököt. Már ismertem látásból. Nagy vigyorogva mondott valamit románul, amit nem értettem, de nem is volt lényeges szerintem. Beírta a könyvbe, hogy megjöttem, és ki is szokott vezetni belőle, amikor elmentem haza. Minden hónapban megfordult a nagybátyáméknál. Jött a pénzéért, amit azért kapott, mert elnézte, hogy maszekol odahaza. Akkoriban a magánpraxis tiltva volt mindenkinek. Féltek a nagydarab szekustól a faluban, mert ha valaki szólni mert, könnyen a Duna-deltában találta magát és a családját. Az iskolaigazgató egy jó kedélyű, román ember volt. A felesége meg magyar, aki németet tanított. Gyakran jártak hozzánk. Az egyik hétvégén szintén ott voltak, és cujkáztak (gyenge szilvapálinka). Akkor mesélte az igazgató, hogy behívatták a rendőrségre a „szekus” gyereke miatt, aki nem igazán tanúsított jó előmenetelt az iskolában. —A fene egye meg a büdös kölykét, most be kell menjek Temesvárra új szemüveget készíttetni. Én ezt nem nagyon értettem, hogy mi köze a büdös kölyöknek a Misi bácsi szemüvegéhez. De amint elmentek, kifaggattam a nagynénémet. Szégyenkezve mesélte, hogy megpofozták a Misi bácsit, mert nem jót szólt a szekusnak, akkor törött el a szemüveg. Ez már csak így ment akkoriban odaát. Vagy itthon is? Az élet már csak olyan, hogy előbb-utóbb kiegyenesíti ezeket a görbe szálakat. Jó pár nap múlva, estefelé, zörögtek a nagy fémkapun. Hátul voltunk a kertben, hogy megnézzük a méhkaptárokat. Már épp vetettük le a védőruhát, meg a kesztyűket, amikor meghallottuk a dörömbölést A kövér szekus volt, elgyötört arccal. — Fáj a fogam! Segítsen már rajtam! A nagybátyám behívta és leültette a rendelőbe - ami ugye nem volt rendelő, és nem is nézett ki annak. Télikertnek volt álcázva, tele virággal. Mindig, mindent el kellett pakolni, hogy senki ne lássa, hogy az rendelő. A nagynéném a konyhából kilépve kérdezte. Minek jött ez már megint? Most kapta meg a pénzét a múlt héten. —Fáj neki a foga! – mondtam — Hadd fájjon, az anyja úristenit.- megérdemli! Rezső bátyám azért megvizsgálta. —A jobb felső hármast ki kell húzni. - mondta neki románul. —Tud készíteni helyette aranyfogat? - kérdezte. —Persze, csak kell hozzá arany. mert az nekem nincs. Aztán visszatérve a foghúzásra, a nagybátyám folytatta. —Csak egy gond van, nincs injekció! De még a rendelőben se! Nem hozták meg a héten, amit kértünk. Rám kacsintott az öreg, és kajánul mosolygott a szeme. Tudtam én, hogy van injekció az íróasztal fiókjában, ami mindig kulcsra volt zárva. Sajnálkozó ábrázatot vágva bólogattam a románnak én is, mintha átérezném az ő nagy fájdalmát. —Nem bánom én! Csak húzza ki! —Egy deci cujkát tudok adni, hogy bátrabb legyen.- ha gondolja. Gondolta. Segítettem beállítani a már múzeumba való bőrszék támláját. Kézzel kellett ledönteni, és egy acélkapoccsal rögzíteni a megfelelő helyen. Hoztam egy törölközőt a szekus feje köré, majd a fejtámlához csavartam, hogy ne tudja a fejét rángatni. A nagybátyám nem nagyon sietett a foghúzással, meg-megállt, ide-oda nyomogatta a fogóval, nagyokat nyögött, hogy nem jön. — Biztosan görbe a gyökere! A szekus közben visított, mint egy disznó, akit ölnek. Az én kezem meg már fehéredett az erőlködéstől, hogy ne rángassa a fejét. A segge föl-le járt a bőrszékben, ahogy dobálta magát, amitől aztán a hatalmas, hájas hasa jobbra-balra ringott. Az anyja istenit, még a végén felborítja a széket! —Na, megvagyunk! Látja, görbe volt a gyökere! Nem látott az semmit, se élő, se holt nem volt. Amúgy meg egyenes volt a gyökér is. A bácsikám a kihúzott fogat a szék mellett álló fehér zománcos vödörbe dobta, aminek az alján mindig volt pár centi víz, hogy a vér ne tapadjon rá. – Harapjon rá erre a gézre! Ne öblögessen, és ne igyon semmit! Egy-két óra múlva kiköpheti. Miután a szekus elment, segítettem kitakarítani, és a helyére pakolni mindent. —Látod, fiam? Meg kell becsülni ezt a régi széket, mert ez egy varázsszék. —Mitől varázsszék ez? - néztem rá csodálkozó szemekkel. Kinőttem én már a gyerekmesékből. —Láttad magad is! Ebben a székben a legbátrabb ember is beszarik! - jót nevetett. Az utcán tekeregve, pár nap múlva összefutottam Misi bácsival. —Találkozott már a fogatlan szekussal? Körülnézett, hogy nincs e valaki a közelben. Fülig szaladt a szája. —Mondta a Rezső, hogy mit műveltetek vele! - közben vigyorgott. —Mi csak segítettünk rajta Misi bácsi! rich