Ebben a kis történetben elmesélem, hogyan jutottam
el a Velencei-tótól a Szokol rádión keresztül a székesfehérvári
strandig, majd az úszómester Gundrum bácsitól
a női napozóig. Néhány gondolat erejéig betekintünk a
női keresztnevek rejtelmeibe is.
Mint az előző történetekből kiderült, bennünket a jómód
valahogy mindig elkerült, így aztán a szüleink rejtélyes
okok miatt a három gyerekből sem kaptak kifejezetten
jót. Azért nagyon rosszak sem voltunk, inkább
csak elevenek, és a zsiványságot tekintve kreatívak.
Energiáink lekötése érdekében ötezer forint bankhitelt
vettek fel, tízévi lejáratra. Ebből a pénzből vásároltak
Agárdon százhuszonöt négyszögölnyi üdülőterületet.
Ősz lévén szép füves teleknek nézett ki a megvásárolt
ingatlan. Akkoriban ezeket a telkeket épphogy legyalult,
három méter széles földúton lehetett a vasútállomástól
megközelíteni.
Aztán a következő évben, az iskolaszünet kezdetén,
vonatra ült az egész család. Anyánk előző nap megfő-
zött, és becsomagolta a piknikezéshez szükséges pokrócokat
és az úszógumit. A vonatról leszállva és a szatyrokat
cipelve, némi gyaloglás után megérkeztünk újdonsült
„birtokunkra”. Csak álltunk az ingatlan előtt, földbe
gyökerezett lábakkal, és azon gondolkodtunk, hogy vajon
mi tetszhetett meg a szüleinknek ebben a vasút és
a tó közötti telekben, amin másfél méter magasságúra
nőtt a nád? Anyámék arcáról is valami ilyesmit véltem
leolvasni. Mindenesetre bennünk egyből felmerült – ha
már nád –, termesszünk rajta cukornádat. Akkor nekünk
semmi szükségünk nem lesz a továbbiakban a bolti cukorra.
Szerencsére ezt az ötletünket magasabb helyeken
nem hallották meg, így ez a lehetőség ugyanúgy elvetésre
került, mint a magyar narancstermesztés, azzal a
különbséggel, hogy mi ki sem próbálhattuk.
Viszont a szüleink valamelyik szomszédtól szereztek
kapákat és ásót. A hétvégi elfoglaltságunk a piknikezés
helyett az volt, hogy ki kellett irtani a nádat a
telekről. Ezért a feladatért annyira nem lelkesedtünk,
mert ahol nád van, ott van szúnyog és bögöly is. Estefelé
aztán a kapákat a nádkupacoknak támasztottuk, és
családilag lebotorkáltunk a vízig. Ez sem volt egyszerű
feladat, mert akkoriban a tó hetven százalékát nád
borította. Szóval a fürdésre alkalmas vizet előbb meg
kellett keresni a keskeny kis földutakon poroszkálva,
ami a nádtáblák között húzódott. Az első, a második és
a sokadik napunk is – a saját üdülőhelyünkön – nagyon
nehezen telt, mert jóformán csak dolgozni jártunk oda.
Kezdtük is utálni rendesen, és pedzegettük a szüleinknek,
hogy túl kellene adni ezen a telken. Igyekeztünk
felhívni a figyelmüket, hogy mi már tanultunk az iskolában
a gyermekrabszolgaságról, és ez valami ahhoz
hasonló dolognak tűnik számunkra. Mit is mondhatnék,
nem hatották meg őket a kifogásaink.
A telken se víz, se villany nem volt, így első ütemben
marmonkannákban hoztuk a vizet Székesfehérvárról,
főképp csak ivásra és főzésre. Fürdeni pedig lejártunk
a tóra. Később egyheti kemény munkával egy
kölcsönkapott maszek gyártmányú háromlábú kútfúró
berendezéssel sikeresen megfúrtuk életünk első kútját.
Körbe-körbe jártunk, minden harmadik kör után a nehéz
szereléket felemeltük, és visszaejtettük, hogy a fúrószár
új rétegbe kapjon. Aztán a furatba került horganyzott
cső talpszeleppel, felülre meg egy szívó-nyomó kút.
Ivóvizünk már volt, a villanyt pedig öreganyánk kamrájából
előkotort petróleumlámpával helyettesítettük.
Munkás hétköznapjainkba és hétvégéinkbe azért
felüdülést hozott, hogy a második szomszédban lakott
két velünk egyidős pesti zsiványgyerek, Péter és Gyula,
akiknek az apja nagy horgász volt. Ő hobbi céllal vásárolta
az ingatlant, hogy közelebb legyen a tóhoz. Valakitől
vett egy hosszú és keskeny pákászcsónakot, ami elég
rozzant állapotúnak nézett ki. Gyermeki segítséggel egy
kiskocsin felvonszoltuk, és a Gyula bácsiék telkén darabokra
szedtük, majd az utasításoknak megfelelően nagy
ecsetekkel minden darabját kátránnyal átfestettük. Az
amazonasi bennszülöttek hozzánk képest fehér embernek
néztek ki, mire végeztünk a sok deszka impregnálásával.
Egy marmonkannányi benzinben és Ági néni
– Gyula bácsi feleségének – tojássamponjában lefürödtünk,
de csak azért a tojássamponban, mert a szappan a
benzin miatt nem habzott.
A csónakjavítgatásban való segédkezésünk nem
volt önzetlen, mivel amikor a Gyula bácsi nem hasz-
nálta, akkor mi és a fiai igényt tartottunk rá. Ennek a
csónaknak nem voltak evezővillái, és evezőből is csak
egy volt hozzá. Az első próbálkozásom nagyjából fél
óráig tartott, mire sikerült valahogyan rávennem a csónakot
arra, hogy ne körbe-körbe menjen, hanem arra,
amerre én szeretném. Igaz, addigra már mindenkinek
hányingere, vagy csak szimpla tengeribetegsége lett a
körbejárástól és a billegéstől. Egy evezővel csónakázni
kemény munka, főleg ha még másik három embert is
vinni kell magaddal. Végül két nádsziget között megálltunk,
és a család egyetlen rádióját, amire a szüleink
amúgy nagy gonddal vigyáztak, az ülésre téve hallgattuk.
Ez a kis rádió olyan fél tégla méretű, lyukacsos,
valódi bőrből készült tokban volt, egy kis hordszíjjal
árulták. A tó közepén már nyugodtan hallgattuk a Szabad
Európa vagy a Rádió Luxemburg magyar adásait,
amelyiket éppen kevésbé zavartak. Nekünk mindegy
volt, hogy melyik adó jött be, csak Beatles vagy
Rolling Stones szóljon. Aztán a „Getnó” című számra
megőrültünk és tomboltunk a csónakban, amit nem
kellett volna, mert a rádió egy laza bukfenccel a vízbe
esett. Beugrani utána, az sem volt jó ötlet. Főleg úgy,
hogy akkoriban az úszásról még elméleti ismereteim
sem voltak, nemhogy gyakorlati. Nagyjából a rádióval
együtt értem el a tó fenekét. Elkaptam a kis szíjat, és
felrúgtam magam. Ez eddig rendben is lett volna, de a
vízen fennmaradni, az már túl nagy kihívás volt, így ismét
süllyedésbe kezdtem, rádióval a kezemben. Végül
a következő felbukkanásomkor kimentettek a haverok.
A Szokol rádió nem volt egy bonyolult szerkezet, így
gyorsan kivetkőztettük a bőrtokból, ami elég nyúzott
állapotba került a víztől. Az elemet kivettük belőle, és
lepattintottuk a készülék hátulját. Így szárítottuk a napon,
délutánig csónakázgatva, mert széjjelázott rádióval
hazamenni egyenlő lett volna a csónakázás beszüntetésével.
Felváltva evezgettünk, ez legalább hasznos
volt, mert mindegyikőnk megtanult egy lapáttal evezni.
A rádiót ért trauma a szerkezet működésén nem volt
észrevehető, néha ugyan kicsit hangosabban recsegett,
mint kellett volna, de ettől eltekintve működött. A bőrtok
nyúzott állapotán a nap csak rontott, mert olyan
lett, mintha valaki összegyűrte volna. Hazatérve letagadhatatlan
volt, hogy a rádióval történt valami, de én
nem fulladtam bele a tóba, és ez enyhítő körülménynek
számított. A csónakázástól azért a biztonság kedvéért
eltiltottak bennünket.
A következő héten Gundrum bácsinál kellett jelentkeznem
a székesfehérvári strandon. Átöltöztem a világoskék,
oldalt kötős fecske fürdőgatyámba, és a keresésére
indultam. Minden fehér köpenyes embert megkérdeztem,
hogy hol találom.
– Az előbb még itt volt…
Aztán egy sepregetős ember mondta, hogy a büfében
látta utoljára. Megtaláltam a büfét és Gundrum bácsit,
aki éppen egy korsó sörbe próbálta belefojtani a sült
halat, amikor is megzavartam ebbéli tevékenységében.
Rám mordult nagy bajusza alól.
– Várj meg a nagy medencénél, ahol a mentőöv van,
mindjárt megyek.
A mentőövnél már toporgott néhány gyerek, akik
szintén az úszómesterre vártak. Pár perc unatkozás után
megérkezett a mester, és elrendelte a bemelegítést. Próbáltuk
meggyőzni, hogy harminc fok felett van a hőmérséklet,
és már így is be vagyunk melegedve eléggé.
Nem hatotta meg, mert fekvőtámaszokat és békaügetést
csináltatott velünk. Nekem el is ment a kedvem az
úszástanulástól. Főképp, amikor a medence melletti füves
területen hason fekve gyakoroltatta velünk a mellúszás
mozdulatait. Az alattam lévő hangyáknak ez nem
nagyon tetszett, mert éppen egy lángosdarabot próbáltak
felaprítani és a bolyba hurcolni, amikor rájuk feküdtem.
Végül Gundrum bácsi megszánt bennünket és azt
mondta, hogy mehetünk a medencébe, de előtte zuhany,
mert ilyen koszosan nem mehet senki a vízbe. Azt viszont
nem mondta, hogy a zuhanyból olyan hideg víz
folyik, hogy abban akár dinnyét is lehetett volna hűteni.
Alá kellett állni, körbeforogni, amíg azt nem mondta,
hogy mehetsz. Nem volt türelmetlen ember, így aztán
a nyár közepén lassan megfagytam a zuhany alatt, mire
engedélyezte a vízbemerülést. A víz szinte forrónak tűnt
a tortúra után. A pancsolás sem tartott sokáig, mert a
mester a járda mellől előkerített egy négyméteres farudat,
olyasmit, amilyen a tornatermekben van. A rúd végén,
acélkarikán átfűzött vastag kötél, és a kötél végén
egy széles vászonheveder csatokkal. A hevedert a derekamra
csatolva a kötél végén lógtam, mint a vidámparkban
a műanyag halak a pecabot végén. A hosszú rudat a
lába közé vette és feltámasztotta a medence szélén lévő
korlátra, majd szólt, hogy „Mellúszás!”
Aztán úsztam egy helyben kitartóan, amíg nem engedett
némi kötelet – nem sokat, csak úgy három-négy
métert. Amikor már úgy látta, hogy talán nem süllyedek
el, akkor egy kicsit többet is. Egy hét múlva már engedélyezte
a nagy medence keresztben történő átúszását,
persze csak az egyméteres részénél, ahol a lábam leért.
Egyre biztosabban éreztem magam a vízben és már a
parton is, mert összebarátkoztam idősebb fiúkkal, akiknek
volt labdájuk is, és bevettek a csapatba vízilabdázni,
persze egyelőre csak a kis vízben. Egyre mélyebbre
merészkedtem. A második héten már egész otthonosan
éreztem magam a nagy vízben is. A kamasz fiúkkal való
barátkozásnak aztán rossz vége lett, mert valamelyik
gyerek megbízott, hogy szóljak már a nővérének, jöjjön
le a napozóról, mert haza kell menni. A női és a férfinapozók
az öltözők feletti lapos tetőkön voltak kialakítva,
egy méter magas térdfalakkal, hogy lentről ne lehessen
a tetőre rálátni. Bizonytalankodtam, hogy hogyan találom
meg a testvérét.
– Megtalálod, ne félj! Csak kiabálj neki, hogy Marika,
haza kell menni!
Felszaladtam a hosszú lépcsőn, és az utolsó pihenőn
megállva kiabálni kezdtem a begyakorolt szöveget.
Meglepődtem, mert majdnem minden második nő felpattant
a pokrócáról, és kérdőn nézett rám. Hang nem
jött ki a torkomon, mert ennyi meztelen nőt én addig
sosem láttam egy helyen. Helyesbítek: még egyet sem
láttam. Hogy melyik Marikának kellett volna szólnom,
azon már nem sok időm maradt morfondírozni, mert a
nagy sikítozásra előkerült egy fehér köpenyes nő, aki a
fülemnél fogva levezetett a lépcsőn, a kamaszkölykök
röhögése közepette. Ilyesmi persze csak annak idején
fordulhatott elő, mert a hölgyek nagy többségét Máriának,
Katalinnak, Évának vagy Ilonának hívták, nem
úgy, mint manapság.
Most, hogy ezt a kis történetet papírra vetettem, jutott
eszembe az alábbi kis epizód, bár nem tartozik szorosan
az eredeti mondandómhoz.
Néhány éve, amikor az egyik velem egykorú ismerő-
sömnek gratuláltam unokája megszületéséhez, pár sablonos
kérdés és jókívánság után rákérdeztem az unoka
nevére. Láttam az arcán, hogy erre nem számított, mert
némi gondolkodás után ezt mondta.
– Valami hajó! De nem biztos.
– Ne hülyéskedj, Laci! Mi az, hogy hajó?
– Azt hiszem, Titanic – mondta bizonytalanul.
– Nem Titanilla? – próbáltam a mentő kérdést feltenni,
mire felragyogott az arca.
– Ez az! – kiáltott boldogan. – Sosem jutott volna
eszembe.