Amikor az emberfia sokáig lakik egy városban, akkor óhatatlanul kötődni kezd épületekhez, szobrokhoz, utcákhoz, terekhez, templomtornyokhoz, és még sok minden máshoz. Ha ott is születik, akkor meg a zsigereibe ég minden. A város szívének lüktetése, tunyasága, szépsége, talán még a galambpiszokkal borított tetők is. Valaki még ezek mellett nyitott szemmel éli az életét, akkor szinte minden kőhöz, fához fűződik egy története.
Néha belenézek a régi fotóimba. Ilyenkor mindig eszembe jut valami, amit talán érdemes leírni. Persze, az vitatható, hogy érdemes-e? Hiszen ezeket a történeteket nem valószínű, hogy nagy közérdeklődés övezi, mert jobbára személyes dolgokról szólnak. Akkor mégis minek írom le?
Ahogy öreganyám mondta ezelőtt ötven éve, „nem dobjuk ki, jó lesz az még valamire” Nos, ilyen jó lesz az még valamire: kicsit ósdi, kicsit ütött-kopott, néha tragikus, néha komikus hulladékokat őrzök magamban. Viszont, amikor ezeket történeteket leírom, akkor lehetőséget adok másoknak, hogy együtt kukázzanak velem a múlt bugyraiban néhány percig. Nosztalgiából sosem írnék le egy sort sem, mert annál sokkal racionálisabb ember vagyok. Akik olvasgatják a firkálmányaimat azok láthatják, hogy szeretem a történeteimet térben és időben minden kétséget kizáróan pontosan elhelyezni. Persze, ez nem mindig sikerül, mert emberből vagyok én is. Az emlékeim is kopnak, bár igyekszem tréningezni az agyamat. Úgy látom, hogy még egy hátizsákra való irományt cipelek magamban. Mint például az alábbit.
A Várkörúton áll egy épület, a múzeum egykori kőtára mellett. Azt hiszem, hogy most ügyvédi irodák vannak benne. Ötvenhat táján, vadszőlővel befuttatott falú óvoda működött itt. Anyánk, az öreg és rozoga kerékpárján, egyszerre szállított bennünket reggelenként óvodába. Húgunk, mint a legkisebb, a kormány közepére felcsavarozott vékony acéldrótból készült kis kosárszerű gyerekülésben feszített. Irigykedtünk rá a bátyámmal, mert nekünk a hátsó sárhányó feletti csomagtartóra rögzített másik két ülés jutott. Csakhogy, onnan a kilátás nem éppen panorámás.
Hetente legalább egyszer elestünk a bringával, így aztán a komolyabb sérülések megelőzése érdekében télen-nyáron sapkában és vastag ruhában ültünk a kerékpáron. Sosem történt nagyobb bajunk, és már kezdtük megszokni ezt a kaszkadőrmutatványnak is beillő;négyen egy biciklin játékot.
Apánk, közben katonaként bombákat szedett. Akkoriban még volt belőlük bőven. Ettől aztán anyánk folyton ideges volt. Az ütött-kopott, használtan vásárolt, recsegő ropogó rádión, éjjel nappal szólt a Kossuth adó. A híreknél pedig megmukkanni sem szabadott. Naponta voltak soron kívül előléptetett hősi halottak, akiknek a lelkét és testét, angol, amerikai vagy orosz bombák tépték szét. Szóval, anyánk idegeskedése érthető volt. Főként úgy, hogy apánk épphogy túlélte a szovjet hadifogság kegyetlenségeit, aztán kikapcsolódásképpen a három gyerek mellől bevonultatták katonának, merthogy sorköteles korban volt. Így aztán anyánk, nagyon szerény bolti eladói fizetéséből éltünk öten, mert a mama nem kapott nyugdíjat a román államtól. Azt üzenték neki, hogy elvesztek az iratai, miközben őket elűzték a szülőföldjükről.
Biciklivel, a Búr-telepről indulva, reggelente végigjártuk a fél várost. A József Attila utcában, ott, ahol most a TB Igazgatóság parkolója van. Ott volt, de lehet, hogy most is ott van egy óvoda. Itt letettük a bátyámat, aztán mentünk a Várkörúti oviba, ahol leszálltunk a húgommal. Nem volt nagy épület, és az udvara is kicsi.
Egy négyzetméternyi homokozóval és néhány színesre festett fajátékkal. Itt ismerkedtem meg először az angol vécével. Igaz, ez némi idejükbe került az óvónéniknek, mert én simán célba vettem az udvar sarkában lévő bokrot, amikor a szükség úgy hozta. Aztán lebuktam, és Laura néni bekísért az épületbe, majd megmutatta, hogy hová kell pisilnem. Nekem nem nagyon tetszett a dolog, mert sámlira kellett állni. A folyosón, a vécével szemben volt még egy ajtó. Laura néni kinyitotta az ajtót és megmutatta, hogy hová nem szabad bemenni. Én még sosem láttam ekkora teknőt. Ráadásul ez csillogó fehér zománccal volt borítva. Szép fényes csap, meg egy cső is volt a falon, aminek a végén egy soklyukú valami, mint a mama öntözőkannáján. Nem tudom, mostanában, hogy van ez? De akkoriban, ha egy gyereket eltiltottak valamitől, azt biztosan alkalomadtán kipróbálta.
Teltek az unalmas óvodai hétköznapok, ahol sosem történt semmi érdekes. Homokoztunk felváltva a tenyérnyi homokozóban és mindenki mehetett egy kört az egyetlen háromkerekű piros biciklivel az öt méter hosszú járdán. Ebéd után pedig aludni kellett. Pont akkor, amikor nekem nem volt kedvem ilyesmihez. Egy darabig mímeltem az alvást és amikor az óvónénik lábujjhegyen kiosontak a teremből akkor én is felfedező kőrútra indultam. A felfedezőtúra kapcsán az embernek néha könnyítenie kell magán, így, aztán sámliztam egyet. Majd a folyosón megállva füleltem, hogy honnan jön az énekhang és a vízcsobogás. Szép lassan lenyomtam a kilincset és résnyire nyitottam az ajtót. A kádban ott állt Laura néni, és a fejét hátrahajtva engedte magára a vizet. Koromfekete, derékig érő haja olyan kékesen csillogott, mint a Gojko Mitićé a Winnetouban. De, ezt már csak évekkel később tudtam összehasonlítani gondolatban. Ott, és akkor egy éneklő alabástromszobrot láttam, akinek -számomra érthetetlen módon- a lába között is göndör fekete haj nőtt. Ez nem számított, mert azzal együtt is belé szerettem. Egyszerűen gyönyörű volt. Olyan volt, mint egy vízesés. Hófehér dombokat kerülgető folyamok, amik egy bokor közepénél egyesültek, majd a magasból csobogva aláhullott a víz.
Laura néni észrevett. Sikoltozni és kiabálni kezdett, amit szintén nem értettem, mert én nem bántottam őt, csak néztem. Nem értettem, hogy miért kell kimennem, és miért nem szabad néznem? Aztán már az egész ovi ébren volt, mire visszakerültem a terembe. Nyilvánosan kaptam egyet a fenekemre. De nem vettem zokon a dolgot. Azt hiszem, hogy ott, a fürdőszobában egyszer és mindenkorra eldőlt, hogy a nők iránti kíváncsiságom és vonzalmam visszafordíthatatlan.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: