Egy hónapja írtam, de aktualitása, még bizonyára sokáig kitart. Az általam adott címmel és annak tartalmával teljes mértékben tisztában vagyok. Ezt csak azért szögezném le előre, mert nemcsak Trianon, hanem a huszadik század első ötven évének egyéb történelmi eseményei is eszembe jutottak az írás kapcsán.
Nincs szándékomban összemosni a különböző évtizedeket, csupán arról van szó, hogy vannak kísértetiesen hasonló történelmi szituációk. Ezeket néha összevetem egymással. Nem vagyok történész, csak egy írogató és olvasgató, így ennek az írásnak semmiféle tudományos alapja nincs. Ennek megfelelően lehet örülni, de jogában áll bárkinek, akár szomorkodni is.
Tisztában vagyok azzal, hogy Trianon kérdésében belátható időn belül nem lesz összhang a magyar társadalomban. Mindig voltak megalkuvók: akik azt mondják, minek ezt a kérdést bolygatni, és feszültséget szítani a környező országokkal? Vannak a „vérmagyarok”, jobb szó, most nem jut eszembe róluk: akik szeretik megmondani, hogy szerintük ki a magyar, ki a hazaáruló, és ki az, akit mindjárt helyben fel kéne koncolni. Ők azok, akik holnap indulnának vasvillával a románok, tótok, szerbek ellen, kerül, amibe kerül. Persze úgy, hogy a villa nyelét nem ő fogná, hanem lehetőleg más. Az ő bőre mégiscsak értékesebb. Aztán vannak a „tudományoskodók”: akik a nemzetközi jogon keresnek hézagokat, hogyan lehetne semmissé tenni a Trianoni békediktátumot. Csűrik, csavarják a jogot, annyira, hogy már csepeg belőle a véres verejték. Aztán itt van egy firkász az olvasókkal, akik nap mint nap hallgatják mindezt. Ami, néha tudományos, néha lelkesítően ostoba, néha felháborító zagyvaság, amit összehordanak. Csak ülök, hallgatok, és olvasok. Közben azon agyalok, hogy a környező országok mindegyikében vannak közelebbi, távolabbi rokonaim. Nekik, vajon mi a véleményük erről? Tán meg kellene kérdezni azokat is, akik a határainkon kívül rekedtek önhibájukon kívül. Mi legyen? Akkor most kapára, kaszára magyarok! Aki magyar, velünk van! Aki nem, az áruló? Vagy mi a túró?! Na, szóval csendben morfondírozok ezen az ötven, és száz éven, és azon, hogy miért is kellett anyai öregapámnak a szlovák Szlukáról Szamosira magyarosítania a nevét, amikor az öregapja is Magyarországon született, és talpig magyar volt maga is? Megmondom. Mert nem akarta, hogy Székesfehérvárról kitelepítsék egy felvidéki faluba. Aztán ugyanez miatt apai öregapámnak meg románra kellett volna módosítania a német nevét. Ő is Magyarországon született. Lelkében magyar, szokásaiban, hagyományaiban német. Magyarként harcolta végig az első világháborút. Ő inkább eljött onnan, minthogy meghajolt volna a román akarat előtt. Csak ülök, és gondolkodom ezen a Trianonon és persze minden máson is. Kereshetjük az igazságot szelíden, és magunkból kikelve vadul. Nem fogjuk megtalálni. Ez nem a mi hibánk! A huszadik század első ötven éve, sajnos annyi lezáratlan és fekélyes sebet hagyott ránk, és talán még a következő generációkra is, hogy nincs az az orvos, aki kikúrálhatná belőle kis hazánkat. Minden józanul gondolkodóban ott motoszkál az igazságtalanság jogos kérdése. Akkor ebbe most törődjünk bele? Jó kérdés! Az tény, hogy hatalmas hibákat követtek el velünk szemben, ezen nincs is vita. Aztán mi, – jó magyar szokás szerint, – ha már megoldani nem tudjuk a problémáinkat, akkor legalább a szomszéd macskáját seggbe rúgjuk. Így aztán mindenkit, aki a kezünk ügyébe került összevissza pofoztunk. Hogy értse minden „megalkuvó”, „vérmagyar”, és „tudományoskodó” Ki fogja megkérdezni azokat a zsidókat, akiket deportáltak, és családostól kiirtottak? Ki fogja megkérdezni azokat a szlovákokat és svábokat, akiket marhavagonokba zsúfolva, egy bőrönddel a kezükben, az életük munkáját hátrahagyva kizsuppoltak Magyarországról? Ha jól sejtem senki. Jó ha tudja mindenki, hogy a történelem az egy összefüggő, egymásra épülő eseménysor, amiből nem lehet mindig csak azokat a dolgokat kiragadni kényünkre kedvünkre, ami számunkra szimpatikus! Sokféle választ lehet adni a feltett kérdésekre. Adnak is. Egy baj van ezzel, hogy a helyes választ nem tudja senki. Nagyapáim már régen nem élnek, pedig most olyan jó lenne megkérdezni őket, nekik mi a véleményük erről? És sok minden másról. Jó lenne megtudni azt is, hogy Nehrer öregapám számára, ez a Doberdó-fennsíkon készült fotó, miért volt annyira fontos, hogy a haláláig féltve őrizte? Nekem van egy elképzelésem, ami egy szóval kifejezhető… Talán, csak ez az egy szó hiányzik a fejekből, hogy értsük egymást.
Összetartozás!
Ha tetszett amit olvastál, akkor egy megosztással támogathatod az oldalt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: