Tegnap reggel kicsavart bokával ébredtem. Nem tudom hogyan csináltam mindezt éjszaka, álmomban? Ma, már csak bottal tudok közlekedni. Borogatást, kenőcsöket és egyéb szereket is bevetettem. Talán pihentetni kellene. Fájós bokával mi másra gondolhat az ember mint a teleportálásra, ami sajnos még elérhetetlen opció, bármilyen fejlettnek hisszük a világunkat. Kreatív vagyok, úgyhogy én megoldottam ezt a problémát. Előkerestem a régi fotókat, lecsuktam a szemem és ott voltam Marfa-n. Néztem az ütött- kopott fehér színű Volkswagen kisbuszt, amiből egymásután szálltak ki, -vidáman nevetgélve- a szürkébe és fehérbe öltözött nővérek. Talán a szomszéd városkából jöhettek, vagy csak útközben megálltak pihenni egy kicsit? Nem tudom. Biztos, hogy járhattak már itt máskor is, mert nem nézelődtek, hanem libasorban felsétáltak a betonmólóra és leültek egymásmellé. Széjjeltaposott szandáljaikat a hátuk mögé rakták, majd kacarászva pancsoltak a lábaikkal a hűvös tengervízben. Talán fél órát ültek ott, és beszélgettek. Látom magam előtt őket, és ott vagyok velük. Érzem a tűző nap melegét a tarkómon, és a verítékcseppet, ami végigszalad a homlokomon a szemem sarkáig. Csípi a szememet. Két tenyeremmel egy marék tengervizet löttyintek az arcomba, ami szintén sós, de legalább hideg. Most leültem melléjük hetediknek. Marfa település a sziget csücske. Van egy hasonló nevű község Baranyában is, csak az Márfa. Nos, a két település neve nagyon hasonló, azonban az előbbi egy kicsiny szigeten, a tenger közepén van, a másik meg a Villányi hegység déli lejtőin. De térjünk vissza a szigetre, ha már ide teleportáltam magam vasárnap délután, némi nosztalgiával vegyes hangulatban.
Ezen a településen nincs sok történelmi emlék, csupán néhány lovagkori bástya, amik a Johanniták védelmi stratégiáját jelzik. Jelmondatuk : „a hit védelme és a rászorulók szolgálata” Mostanság kijut belőle nekik mindkettő. Afrikából ezerszámra lepik el a szigetet a jobb életre vágyó muzulmánok a saját hitükkel eltelve, sokszor túlcsordulva. Megalkuvást nem, de jogaikat annál inkább ismerve próbálják maguk alá gyűrni Máltát, ezt a kicsinyke szigetet. Teleportáltam magam a múltba, most inkább ott maradnék, megállítva az időt, feledve a jelent, békésen ücsörögve a nővérek és széjjeltaposott szandálok mellett. Tarkómat süti a nap, a forró szél néha az ingem alá bújik. A fényképezőgép kattog a kezemben. Szomjas vagyok. Műanyag flakonban vásároltam hideg vizet a lakókocsiból átalakított mozgóárus üzletben. Számhoz emeltem a palackot, nyeltem egy kortyot, aztán még egyet, és a következőt már kiköptem. Sótalanított tengervíz. Rettenetes íze van, de itt mindenki ezt issza, mert a csapokból még ennél is rosszabb folyik. Hazavágytam, és az otthoni csapvízre. Amiért itt, talán aranyat is adnának. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy mennyire más a világ néhány ezer kilométerrel arrébb. Pedig ez a kis sziget az Európai Unió része. Nézem a fotókat és azon gondolkodom, hogy nagyon jó elmenni más tájakra, megismerni más kultúrákat és embereket. De hazajönni a HAZÁNKBA, az nekem mindig felemelő érzés. Úgyhogy, gyorsan teleportáltam magam Székesfehérvárra, és bekentem a bokámat valamilyen krémmel, aminek az illatát ki nem állhatom, de legalább itthon vagyok.
Paradise part
A “Kék ablak” már nem található meg Máltán, mert néhány éve a tengerbe zuhant a leszakadó sziklafallal együtt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: