Vagyok már ennyire csóró?

Szeretett szülővárosomnak!

Vegyes érzések dúlnak bennem! Először még örültem ennek a levélnek,  egészen addig, amíg ki nem töltöttem a mellékelt nyomtatványt. Aztán mielőtt a gondosan előkészített válaszborítékba helyeztem volna, még egyszer átfutottam az adatokat.  Most még gondolkodom rajta, hogy mit tegyek, mert  egy csomó kérdés felmerült bennem, úgyhogy a boríték még üresen áll az asztalomon.

—Vagyok már annyira csóró, hogy ötezerért eladjam magam?

  Ezt most tessék szó szerint érteni MAGAM, ugyanis a TAJ szám birtokában minden, ami az életem során velem történt a műtőasztalon, az orvosi rendelőben, a kórházban – minden hozzáférhetővé válik. A nyugdíjam, a szociális helyzetem, a nyomorúságom.  Szóval minden. Még az is, hogy hány darab gyógyszert eszem naponta. Ezek nagyon jó adatok!  Egy hozzáértő, “bennfentes orvos” csak ránéz és már mondja is. Ezzel már nem kell túl sokáig számolni, az utolsókat rúgja. Vagy esetleg bosszankodhatnak: basszus, ez elél még száz évig is!

Ez így tök jó! Vagy mégsem?  

Nem akarnának esetleg egy chipet a bőröm alá lőni, hogy percenként ellenőrizhessék, hogyan is érzem magam? Megmondom őszintén chip nélkül is, hogy most elég szarul, mert öröm helyet bosszúságot okoztak. Mindenesetre, most gondolkodom rajta hogy a TAJ számot kihagyom – hátha anélkül is jár  alanyi jogon az ötezer. Bár az a gyanúm, hogy tévedek.

—Vagyok már ennyire csóró, ez itt a kérdés?  

Meg az, hogy ha adni szeretnének a nyuggereknek, akkor adjanak önzetlenül, és ne bújjon ki a szög a zsákból, hogy mire is megy ki  ez a nagy adakozás. Én a magam részéről megköszöntem volna ezt a figyelmességet a nyugdíjas társaim nevében is. De ez most olybá tűnik számomra, mint egy csokor virág, amin ott maradt az árcédula. Ez még csak hagyján, de hogy mindezért hálából meztelenre kell vetkőzzek, ez már nekem is sok.