A napokban kaptam meg a Csernyei Újság decemberi számát, Nagy Erzsike főszerkesztőtől. Néhány napig itt volt az asztalomon. Aztán ma délután kézbe vettem a gondosan összehajtott és megcímzett lapot.
A harmadik oldalon: „Egyházi statisztika 2018” „Keresztelések” számolgatom és olvasgatom a neveket. Magyar gyerek mind a tizenhárom. Egy-kettőnek az egyik szülője szerb. De itt mindegy, hiszen nem az a lényeg, hogy szerb vagy magyar, hanem az, hogy békében élnek egymással egy faluban, ahol együtt örülnek a keresztelőkön, az esküvőkön, és együtt sírnak a temetéseken. Olvasgatom tovább a statisztikát: négy esküvő és huszonöt temetés. Elgondolkodtató. Hét korombéli, a többiek idősebbek. Fogy a szórványmagyarság a határainkon túl.
De megújul a Petőfi Sándor Általános Iskola. Szinte az utolsó szegig mindent felújítanak az épületen. Tavaszra már a felújított épületben, modern környezetben tanulhatnak a gyerekek. Addig is Tóbára viszi-hozza a gyerekeket az autóbusz a helyettesítő iskolába. A felújítást a Szerb Köztársaság Kormányának Közbefektetési Hivatala finanszírozza. Jó ilyeneket olvasni.
Lapozgatom, és böngészgetem a nyomdaillatú újságot. Olvasom a karácsonyi üzeneteket, amiket külföldön élő magyarcsernyei gyerekek írtak, haza, a barátaiknak. Letörlöm a könnyeimet. Tán öregszem? „Levél Berlinből” „nagyon hiányoznak a barátaim, osztálytársaim, tanáraim és legjobban a nagymamám. Nagyon hiányzik még a néptánc, amit itt sajnos sehogy nem tudok folytatni, viszont ha hazamegyek, akkor szeretnék elmenni egy-két táncpróbára. (Juhász Emina)
„Levél Bajorországból” „Most Emesével Ensdorfba járunk iskolába, ötödik osztályba mindketten. Az osztályban 23-an vagyunk. Emesének Leonie a legjobb barátnője és nekem is van néhány barátom” ” Az egész iskolában az a jó, hogy van egy magyar tanárnő és egy magyar lány. Csernyéről nekem minden hiányzik, főleg a barátok, régi osztálytársak, a régi idők, a falunapok a tánc, ami egy örök emlék marad az életemben, és a közös hülyeségek az osztállyal. A német nyelv elég nehéz, mert itt mindenki tájszólással és gyorsan beszél, de kedvesek az emberek,” (Kaslik Viktória, Kaslik Emese)
Szomorú, hogy a délvidéki szórványmagyarságunk sem találja meg a boldogulását a szülőföldön. Folyamatosan felteszem magamnak a kérdéseket, hogy vajon mi ennek az oka? Miért kell ennek így lenni, hogy kettészakadt családok, honvággyal küzdő gyermekek tömegei külföldön próbálnak gyökeret ereszteni? Rosszul döntöttünk? Becsaptak bennünket? Vagy csak egyszerűen tehetségtelenek vagyunk a saját hazánknak?— határainkon belül, és azon túl is? Miért van az, hogy Ausztriából, Szlovéniából ,Szlovákiából és most már Romániából sem akarnak tömegével emigrálni? Valami oka csak van, hogy tőlünk meg igen. Valami oka csak van, hogy fogy a nemzetünk. Úgy gondolom, hogy valamit nagyon elrontottunk, mert nem kellene ennek így lennie!
Aztán látom, hogy árulják az utolsó magyarcsernyei kocsmát. „Sarokra nyílik a kocsmaajtó” Ahogy a cikk szerzője Csányi Mihály írta: valamikor hangulatuk volt ezeknek a helyeknek és történetük is. A húszas harmincas években hét-nyolc kocsma is működött a faluban, saját törzsközönséggel. A Behringbe az előkelőségek jártak, Makai Mári nénihez az iparosok, Heincz féle kocsmába a földművesek és béresek. Ha igaz, akkor itt volt a legtöbb verekedés meg késelés. A Hetesbe a (Gyermán féle kocsmába) vegyes társaság járt. A nagyobb kocsmákban volt nagyterem színpaddal, ahol először vetítették a némafilmeket, később pedig mozinak is helyet adtak. Rendszeres színházi előadások és kulturális estek, közösségi összejövetelek helyszínei lettek. Tehát a kocsmák nem csak italozásra szolgáltak, hanem kultúrtörténeti szerepük is volt.
Szilágyi Mária cikkét olvasgatva „A csomózás” gyerekkorom Maros-parti nyarait juttatta eszembe, melyeket többnyire Perjámoson töltöttem a rokonoknál. Ameddig a szem ellátott, dohányföldek között sétáltunk le a Marosra. Nagyanyám sokat mesélt annakidején , hogy hogyan zajlott a dohány feldolgozása a temesvári dohánygyárban. Kemény és emberpróbáló munka a termesztés és a feldolgozás egyaránt. A Bánáti és a Torontál megyei dohány nemzetközi viszonylatban is kiváló minőségű dohánynak számított. Nem tudom, hogy foglalkozik-e bárki is arrafelé manapság dohánytermesztéssel?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: