Ez a kis írás valószínű, hogy keveseket fog érdekelni, hiszen részben történelem, részben néprajz, részben meg egy kicsi délvidéki (Torontál megyei) település magyarjainak a múltjáról íródott. Ami talán közérdeklődésre adhat okot az az, hogy a szórványmagyarságról szól, akiket nem szabad elfelednünk a nagyobb testvérek – Erdély, Felvidék és Bácska mellett.
Kíváncsiságból belelapoztam a húsz évvel ezelőtti „Csernyei újságba”, hogy vajon miről is szólt akkoriban a lap tartalma? Érdekes írást találtam benne Bodor Antal tollából. „A kegyúr” című írás Magyarcsernye történelmével, de elsősorban a Csekonics családdal és Magyarcsernye múltjának feltárásával foglalkozik. Mindig érdekelt a történelem, ezért nagy érdeklődéssel olvastam ezt az írást, így húsz esztendő távlatából is. Közben eszembe jutott Borovszky Samu könyve, mely 1896-ban jelent meg: „Magyarország vármegyéi és városai.” Borovszky művét én alapműnek tartom, mivel a két világháború előtt íródott és neki még rendelkezésére álltak olyan iratok, amik a világégésekben sajnos megsemmisültek. Borovszky alapos ember volt, mert a kutatásai egész részletesen foglalkoznak a legkisebb települések néprajzával és hagyományaival is. Nos, én is kutakodtam egy kicsit ebben a régi könyvben. Talán nem haszontalan dolog közzétenni, továbbadni.
Borovszky így ír a bevezetőjében:
„A magyar földnek isteni ereje van magyart teremteni. Magyarrá lesz, a ki erre a földre lép. A királyi városok nagy többsége germán alapítás volt; bejött az országba a kun, tatár, bolgár, jász, neugor, török, és száz év múlva már csak a faluk nevei emlékeztek eredetükről. Kiirtották a magyart csaknem a megsemmisülésig; három évig nyomta a tatár, százötvenig a török, megtámadta nyelvét, nemzetiségét a latin classicitás, a német tudományosság, s annyi száz esztendei folytonos olvasztás után nem fogyott, hanem szaporodott.” Ez igaz is volt 1896 ban, de Borovszky valószínűleg most nagyon csalódott lenne, mert nemhogy nem szaporodunk, hanem rohamléptekben fogyunk. Fogy a magyarság belföldön és külhonban egyaránt.
1891-ben Magyarcsernyén egy átlagos háztartásban nyolc-tíz fő élt. Ma, talán hárman. Családom kutatása kapcsán és a szájhagyományok szerint is, ha valaki Magyarcsernyén egy kavicsot elhajított, az biztos hogy egy Nehrer-t talált el. Ez a mondás egyáltalán nem alaptalan. Bizonyságképpen közreadom ezt az 1891-ben készült jegyzéket. Dédnagyapám és testvérei. Mindegyiknek volt családja, öt-hat gyerekkel.
Persze, most nem a családom kutatását akarom közzétenni, hanem csupán azt demonstrálni, hogy azokban az időkben egy olyan kicsi községben mint Magyarcsernye, számtalan iparos működött és meg is élt a szakmájából. Sőt gazdagodott hosszú évtizedeken át, míg aztán az 1910-es évektől kezdődően a mi családunk tagjai is kitántorogtak Amerikába. Volt aki visszament Németországba, és voltak akik Ausztráliában, Brazíliában, Kanadában találták meg a boldogulásukat. Ma, Magyarcsernyén már csak Nehrer Simon leszármazottjai élnek. Az én családom sem költözött túl messzire Csernyétől, csak Temesvárig, aztán a történelem közbeszólt…
De térjünk vissza Borovszkyhoz, és a község múltjához. „Azelőtt Magyar-Czernya. A nagybecskerek–zsombolyai vasútvonal mentén fekvő magyar nagyközség. Házainak száma 455, lakosaié 4130, a kik római katholikus vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A helység eredetileg a zsombolyai uradalomhoz tartozó Buzitova nevű pusztán alakúlt. 1798-ban telepítette Csekonics József tábornok, a ki leginkább Szeged vidéki kertészeket hívott ide. A telep kezdetben csak kisszámú családból állott. Mivel Rácz-Czernyától egy órányira volt, felváltva Buzitovának vagy Magyar-Czernyának nevezték. Csekonics József tábornok halála után, 1824-től Csekonics János lett a helység földesura, a ki arra törekedett, hogy e pusztából rendes falut alakítson. 1828-ban tehát Csősztelekről újabb magyar telepeseket hívott Buzitovára. Az új települőkkel az uradalom 1829-ben 30 évre új szerződést kötött, melynek értelmében a szerződő telepítvényesek minden hold föld után évenként 3 pengő forintot tartoznak fizetni. 1828-ban iskolaházat is építtetett a község, mely ideiglenes imaházul is szolgált. 1829-ben keletkezett a plebánia is. 1842-ben tette le Csekonics János az alapkövet a templomhoz, mely 1844-ben készült el. 1831-ben kolerajárvány lépett fel és az elhaltak száma 392 volt. 1849 január 21-én az egész lakosság a Maroson túlra menekült a közeledő szerviánusok = Szerb felkelők. (Jelentős mértékben hozzájárultak a szabadságharc bukásához) elől. Az ellenség az egész helységet üresen találván, azt kirabolta és felgyújtotta, ekkor égett el a plebánia levéltára is. Az elmenekült magyar lakosság csak 1849 május 7-én tért vissza elhagyott házi tűzhelyeihez. 1849 július havában ismét a kolera pusztított, mely augusztus hóban 87 áldozatot követelt. 1863-ban nagy volt az inség, míg ez tartott, Csekonics János földesúr a szűkölködők között naponként 30 kenyeret osztatott szét s ezenkívül 5600 mérő búzát és 5000 forintot adott nekik kölcsönképen. 1869–72-ben nagy árvizek borították el a határt, úgy hogy a szomszédos községekkel csak csónakokon lehetett közlekedni. 1906-ban nagy tűzvész pusztított itt. Jelenleg gróf Csekonics Endre v. b. t. t. a helység legnagyobb birtokosa. A községben van önkéntes tűzoltóegyesület, hitelszövetkezet és Megyeri András és társai gőzmalma. Ide tartozik Anda-puszta, Bozitó-puszta, János-major, Nagyrókus-puszta, Öregház-puszta, (azelőtt Sztárihodáj), Csonka-halom, József-major.”
Bodor Antal 1998 szeptemberi írásából
Hogyan élt a nép annak idején? Ez is kiderül a feljegyzésekből. A begavölgyi magyar nyelvmedencéhez tartozó Magyercsernyén egy étkezés az alábbi menüsort tartalmazta. Az egész heti menüvel most nem untatnám az olvasókat, csak érdekességként jegyzetelek két napot. Ez az étkezés mai szemmel nézve, talán furcsának tűnik. A hajnalban munkához fogó magyar egész napon át keményen dolgozott.
Nyáron: reggeli : töpörtő, ebéd: szárnyas-leves, húsa kisülve, vacsora: nyers szalonna. Kedden: reggelire sült szalonna, ebéd: tésztaleves és főtt sonka, vacsora: édes tej nyersen…
Télen: reggeli: sertésaprólék sülve, ebéd: baromfi-leves, húsa kisütve vagy paprikásnak megfőzve, vacsora: túró vagy szalonna nyersen. Kedden, reggeli: krumpli, töpörtő, ebéd: káposzta sertésbordával, vacsora füstölt hús.
A házasságról is részletesen ír Borovszky: Ma már feledésbe merülő szavak jelentése is igen érdekes. Talán még néhány helyen használatosak ezek a régi kifejezések.
— A kiszemelt leány házához a szülék elküldik a közbenjárónét. Ez a »gügyü«, ki legtöbbnyire öregasszony…
— A gügyü hosszas mondókái után a leány – ha a legény tetszik neki, – a legénynek átadja a »jegykendő«-t (elkendőzés) A legény pedig »jegypénz«-t (10–30 koronát) ad át a leánynak
—(kézfogó), mire megállapítják, hogy mikor mennek az anyakönyvvezetőhöz és a paphoz a fiatalokat »beszemezni«.
— A lakodalom előtt való este mind a legény, mind a leányos háznál »röndtétel« van. A rokonok és meghívott vendégek násznagyot választanak, az »első násznagy«-ot és a »fehér násznagy«-ot. Az első násznagy a vőlegényt és a menyasszonyt az anyakönyvvezetőhöz s a templomba vezeti s ő parancsol a lakodalmas háznál mindenben. A fehér násznagy pedig otthon fogadja a vendégeket.
Magyarcsernyei babonákról:
—A nagypénteken sült kis cipót a padláson tartják jövő nagypéntekig, ami a házat tűztől és villám-beütéstől megvédi.
—Szent György napján hajnalban lepedőt húznak a harmatos fűben, hogy a tej fölös legyen.
—Harmatot szednek az aprójószág ivóvizébe, hogy el ne pusztuljon.
— Lopott szalmára elültetett tyúk minden tojást kikölt.
— Ha a padlásra koldusbotot tesznek, a galambok megszoknak.
—Ha a kisgyermek nem jár, koldusbottal a talpára vernek.
—A vett malacot pénteken viszi el az új gazdája.
— A befogandó kocát hátvást kell az ólba tenni, mert különben nem lesz jó hízó.
—Zöldségvetéskor nem szabad beszélni, mert különben rosszul kél.
—A dohánypalántát mindig szidni kell, mert csak úgy fejlődik erőteljesen.
—Dinnyét felöntőből kell vetni, mert csak így lesz akkora, mint a felöntő.
Még hosszan lehetne sorolni az összegyűjtött anyagot,de kóstolóként talán ennyi elég lesz.
Torontáli közmondásokról se feledkezzünk meg: amik bizony mosolyt fakasztanak az ember arcára még százhúsz év távlatából is.
—Ügyít, mint Pili kislánya. (Pilit kérdezték, hogy mit csinál a néhánynapos csecsemője? Mire ő büszkén felelte: már ügyít az apjára, – kezdi apját észrevenni.)
—Bekapta, mint Bukosza a rétest. (Forrón).
—Beszorította, mint Csipa a bort. (Kétakónyi bort egyakós hordóba, azaz megitta).
—Elzavarta, mint Pósa a tücsköket. (Cselédjeit beküldte a dohányföldbe, hogy hajtsák ki a tücsköket s ezek megcselekedték.)
—Villog, mint Kónya a horoggal (A horgot óvatosan, körül tekintgetve vitte el.)
—Ördögé, mint a Lippai húszasa. (A templom perselybe tévedésből húszast tett s mikor észrevette, így szólt: »Az ördögé már«.)
—»Nehéz élő fának dültét várni«. (Valamit kivárni, megérni).
—»Evezővel kapálták ennek a bornak a gyökerit« (vízzel töltötték fel a bort).
Mindennapokból ellesve:
Pista bácsi halli kend? Dajkám (nagyanya) aszondi, hogy édösapám nem biri eladni a Czifrát (tehén vagy ökör). Mé, te András ? Hát a göröngytű megfájult a lába, oszt ettű szapasztott. Maj jóra gyün a, csak étesd, mög itasd idejibe, a fájós körmire mög csináj borigatásokat.
Csak remélni tudom, hogy ezzel a kis írással közelebb tudom hozni az anyaországi magyarságunkhoz ezt a hányattatott sorsú, kicsi délvidéki falut. Dédapám és nagyapám szülőfaluját, ahol a végsőkig kitart egy maroknyi magyar a nyelvünk, a kultúránk fennmaradásáért. Küzdenek a pénztelenséggel, az elhagyatottsággal, munkanélküliséggel. Ne feledkezzünk meg róluk!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: