Ebben a kis írásban ne keressen senki semmiféle összefüggést, ezek csak úgy eszembe jutottak miközben felsepertem az udvart és a kerti széken napoztam egy keveset a ház falánál, amit felmelegített a déli napsugár.
Ritkán mondom ki azt a szót, hogy szeretlek. Nem akaratlagos, hanem valahogy a számomra ez annyira bensőséges, hogy amikor kimondanám, akkor mindig visszatart valami belső érzés. Visszatart, mert akkor már elveszítené a bensőséges és magasztos értelmét számomra, ha megosztanám másokkal. Így aztán inkább folyamatosan konfliktusokba keveredek, még családon belül is. Volt már, hogy a fejemhez vágták, „benned semmi érzés nincs?” De van, csak nem tartozik másokra. Nem tudom miért van így, de már nem is akarom megtudni. Aki akar, az elfogad így ahogy vagyok, akinek meg nem tetszik az veheti a kalapját. Nem akarok ilyesmiken tipródni, mert az érzéseimet leírom egy-egy történetbe. Olvassa el, akit érdekel! Azokban benne van minden, amit én a világról, az emberekről gondolok. Nem szeretnék már magyarázkodni senkinek, hogy miért utálom az elcsépelt dolgokat. Ha túl sokszor mondunk ki valamit, mint például azt, hogy „hazaáruló” akkor az már semmit nem jelent. Ezt a szót naponta minimum ötször látom leírva és legalább ennyiszer hallom kimondva is. Megjegyzem: Ez miatt az egy szó miatt, nagyon sokan haltak meg ártatlanul ötvenhatban. És nagyon sokan maradtak életben azok közül, akik ezt a szót folyamatosan skandálták. Szóval, én meggondolnám mindenki helyében, hogy kire, mikor, és mit mondunk. Ma a “hazaárulózás” az kötőszóvá vált, mindennapi „politikai kultúránk” része lett. Hánynom kell tőle, függetlenül attól, hogy melyik oldalról hallom, vagy olvasom. Attól is, hogy intelligensnek gondolt emberek, hogyan képesek sötét mélységekbe süllyedni, a hatalomért. Napozgatva gondolkodtam rajta, hogy a szeretlek szó kimondása, vajon hány “hazaárulózást” tudna semlegesíteni, vagy netán felülírni? Szerintem már odáig jutottunk, hogy egyet se, úgyhogy nem is próbálkozom vele. Közben eszembe jutott Herczeg (Herczog) Ferenc, akit én a legnagyobb íróink között tartok számon. Talán csak azért, mert kora gyermekkorom meghatározó olvasmányait az ő könyveitől kaptam. Ezek nem mesekönyvek, bár írt nagyon szép meséket is. Herczeg így vall apja haláláról, akinek polgármestersége alatt Versec virágzóan gazdag magyar várossá fejlődött: „Néhány órával a halála előtt behívatott a bátyámmal, és kezet fogott velünk. Ez volt a búcsúja. Soha lágynak, meghatottnak nem láttam. Nem emlékszem rá, hogy valaha is megölelt, vagy megcsókolt volna. Semmi áldozatot sem sokallt a családjáért, és minket gyerekeket,a viszonyait túlhaladó módon tartott.”
Herczeg nem tudta levetkőzni a germán mentalitását, bár ő magát talpig magyarnak vallotta. Írásaiban jó szemmel olvasva, visszaköszönnek a sváb, német, és szász mindennapoknak az életvitele, és a hagyományaik is.
Lehet, hogy túl sok Herczeg Ferencet olvastam?
Lehet, de ennek ellenére ajánlanám azoknak, akik ma túl könnyen ejtenek ki szavakat anélkül, hogy előtte elgondolkodnának azok értelmén.