Te miért írsz?

Miután 2013-ban megjelent az első  könyvem a „Csak mesélek”: beszélgettem ismerősökkel és volt kollégákkal, akikkel már rég nem találkoztam. Meglepődtek a könyvemen. Nem is gondolták volna rólam, hogy nekem ilyen „írói ambícióim” vannak. Nincsenek, csak így alakult. Erre a kis novelláskötetre én  azt szoktam viccesen mondani, hogy az asztal lába alá –ha billeg– oda sok lenne, egy zongora lába alá, talán kevés.

A kérdés amúgy jogos.

—Miért írok?

Lehet rá gyors, és rövid választ adni.

—Csak!

Ilyesmit különben annak mondunk, akivel nem igazán akarunk szóba állni.

Az írás, az vagy jön belülről, vagy nem jön sehogy. Azt nem lehet erőltetni. Illetve van aki erőlteti. Annak meg semmi értelme, inkább hagyja abba.  Ha úgy érzem, hogy van mondanivalóm, akkor azt leírom, más elmondja szóban, vagy magába fojtja. Van aki nem csinál semmit, se nem ír, se nem olvas. Olvastam valahol, de már nem emlékszem rá, hogy kitől, persze így az idézet is lehet, hogy pontatlan. „Élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk az utolsó lenne az életben, mintha minden leírt mondatunk után a halál tenne pontot.” Okos gondolatnak tűnik, de én ezzel nem értek egyet, mert volt műszaki emberként én racionálisan gondolkodom. Ráadásul sosem éltem így, mert aki így él, annak csak pillanatnyi boldogság jut. Tehát boldogtalan. Nem lehet folyton azon gyötrődni, hogy mi lesz, ha leírom azt a mondatot, és a halál fia leszek? Vagy ha elmegyek megnézni egy szép tájat, azt úgy kell megnéznem, hogy holnap már nem élek? Attól kékebb lesz az ég, vagy szebben süt majd a nap? Már elnézést, de ez így, egy baromság. Szóval én nem így élek, és nem így írok.  Aztán egyik ismerősöm megkérdezte…

–Te, és ez megéri? – Már érted, úgy anyagilag?

Ez a kérdés is jogos, hiszen az életem egy részét hivatalban töltöttem, az utóbbi húsz évet meg vállalkozóként. Természetes, hogy ez a kérdés ilyen nézőpontból is felmerül. Mert minek ír egy kivénhedt építési vállalkozó könyvet? Egyáltalán, hogyan jut ilyesmi az eszébe? Ilyen kérdéseken nem szoktam megsértődni. Honnan is tudná, hogy mi lakozik az ember lelkében? Hiszen az elmúlt negyvenkét év csak házakról, utakról, határidőkről, üzletről, számlákról szólt. A kérdés megkerülhetetlen, a válasz pedig egyenes, és rövid

– Nem éri meg!

– Akkor minek csinálod? —jön a következő kérdés.

No, erre válaszolni, az sokkal bonyolultabb, mint ahogy az ember gondolná.

—Miért is?

Talán az unokáimnak, talán olyanoknak, mint amilyen én vagyok. Olyanoknak, akit érdekel a világ, a történelem, az emberi sorsok, aki el tudja bőgni magát férfiként is egy-egy  megható történeten. Talán ezért! A fene tudja! Talán azért, mert az én korosztályom életét  ilyen–olyan politikai okok miatt a történelemkönyvek nem hitelesen, vagy egyáltalán nem mutatják be az utókor számára. Sokszor az az érzésem, hogy csak az előttünk, vagy a nyolcvankilenc után születetteknek van történelmük. Valahogy a mi ötven évünk lapjai kihullottak a történelemkönyvekből. Maradt ugyan benne pár lap, az viszont  csupa tragédia és dráma. Ezeket inkább el kellene jó mélyre ásni, és nem a sebeinket folyton felszaggatni.  A történelem, és az írás, az számomra a hétköznapi emberek sorsának, bánatának, vagy örömének a megmutatását jelenti. Az én generációmat úgy szoktam emlegetni, hogy az „Elfeledett  generáció” Pedig vagyunk. Vagyunk, csak nem beszélünk a múltunkról. Mi vagyunk a fa az erdőben, mi “Ratkók”, akik sokan voltunk. Fa nélkül pedig nincs erdő!  Nép nélkül pedig nincs nemzet!  Ez most csak úgy jött. Benne hagyom, mert igaznak tűnik.  Meg különben is …   

Szerintem mást is érdekel az írás, de valahogy az emberek többsége mégsem jut el odáig, hogy papírt-ceruzát fogjon, és írni kezdjen. Úgy gondolom,hogy nincs olyan ember aki titkon, vagy nyíltan, legalább egy vers erejéig ne próbálkozott volna az írással. – gyerek, kamasz, vagy ifjúkorában.

Aztán kapok még olyan kérdéseket is.

—Miért hatvanévesen álltam neki írni? Erre azt szoktam válaszolni, hogy volt egy szakmám, amiben megtaláltam az alkotás örömét negyvenkét éven át. Mert házat, vagy utat építeni, az évszázadokra szóló dolog. Most, hogy ez már nincs, az helyett van az írás, ami pótolja számomra ezt az örömöt. Műszaki embernek mindig vannak tervei. Nekem is, még úgy negyven évre való, és ugyanennyi lemaradásom is.  A „38 pillanat” című legújabb kötetemben sok mindent megírtam.  Még van mondanivalóm, van üzenetem. Talán ezért írok.

Nyomokat hagyni magunk után, legyen az ház, út, könyv, vagy bármi más, amin a következő nemzedék eltalál, hiszem, hogy mindannyiunk kötelessége! Hogy ezt mennyire sikerül megvalósítanunk, csak rajtunk múlik.