Ez a történet sem légből kapott, mint ahogy a többi írásom sem. Olyan előfordulhat, hogy nem vagyok teljesen precíz, azért mindig törekszem rá, hogy a valóságot írjam meg.
Egy novella, vagy egy karcolat, az nem riport és nem dokumentumértékű írásmű. Mivel rendszeresen fotózok, így véletlenül erről az írásról van fotódokumentumom is. Tehát a történet lényegét tekintve, ezek a régi fotók mindenképpen bizonyító erejűek.
A feleségemmel minden évben október végén néhány napra szabadságoljuk magunkat, lehetőleg úgy, hogy a nemzeti ünnep jóvoltából a hosszú hétvége is beleessen. Így történt ez 2004-ben is. Az interneten szállás után kutakodva Eger, Szépasszony-völgye tűnt szimpatikusnak. A völgyben, a századelőn, ( a XIX. századra gondoltam) épült patinás szállodában sikerült helyet foglalni. Megérkezvén a szállodába, a recepciós hölgy közölte, hogy nem tudják azt a minőségű szobát a részünkre biztosítani, mint amit foglaltunk. Már kezdtem volna felháborodni, amikor is közölte, hogy egy földszinti lakosztályt tudnak csak adni.
– Nagyon köszönjük, de a felárat nem tudjuk vállalni, mert nem erre készültünk.
– Nem kell többet fizetniük, mivel a mi hibánkból történt a módosítás- válaszolt udvariasan. Ennek, örültünk.
A sarokszoba közel harminc négyzetméteres volt korhű berendezéssel: kanapéval és fotelekkel, dohányzóasztallal, egy hatalmas franciaággyal, ami díszesen faragott háttámlával rendelkezett. Az ággyal szemben egy kétajtós, tükrös tölgyfaszekrény terpeszkedett a maga súlyos méltóságával. Már látszottak rajta az elmúlt száz év viszontagságai, de még mindig kitűnő állapotnak örvendett. A húsz centiméter széles, barnára pácolt hajópadló selymes fényével, a lépésektől recsegő hangja ellenére még mindig szolgálta a vendégeket. Amúgy meg: öreg padló nincs recsegés nélkül. Azt mondják; a fa addig él és dolgozik, amíg el nem tüzelik. Ez bizony így van, én is tanúsíthatom.
A bőrönd kipakolása közben megbeszéltük, hogy még bőven van idő vacsoráig, sétáljunk el a pincékhez, és ha már ott vagyunk, akkor meg is kóstolhatnánk pár pohár bort. A kis szerpentinen talán öt perc alatt elértük az első Öreg-sori pincéket, amiket 1774 táján kezdtek el kialakítani, a völggyel szemben lévő riolittufa domboldalba vágva. A völgy területe az egri püspök tulajdona volt és pincét vágni csak a püspök engedélyével lehetett. Így alakulhattak ki a – csoportos, és egyidejűleg vágott- utcába rendeződött pincék sorai. Néhány pohár hűvös bor elfogyasztása igazán jótékony hatással van az ember gyomrára. Igencsak vártuk már a vacsorát, ami finom és bőséges volt.
A térképet nézegetve, a másnapi kirándulásunk célpontját kerestük. Egy közeli település, Egerszalók keltette fel a figyelmünket. Főleg a meleg víz. A forrás, ami szabadon tör a felszínre. Termálfürdőben már jártunk sokszor, de olyat, ahol a meleg víz szabadon jön a földből, olyat még nem láttunk. Szóval a másnapi úti cél meghatározásában egyetértettünk. Nálunk demokrácia van. A nagyobb dolgokban mindig én döntök, a mindennapi dolgokban pedig a feleségem. Ebben már jó régen megegyeztünk, még a kezdetek kezdetén. Egy gond van ezzel, hogy nálunk soha nincsenek nagyobb dolgok. Nálunk demokrácia van, és kész! Reggeli után nem kapkodtunk, hiszen sem az idő, sem a menetrend nem sürgetett. Fogtuk a térképet és elindultunk a nyolc-tíz kilométerre lévő Egerszalókra. Autóval kényelmesen, útközben a gyönyörű tájat csodálva, talán tíz percbe tellett az út. A faluba érve tanácstalanul kerestük a termálvizet, ami csak úgy jön a föld alól. Végül egy kerékpáros hölgyet szólítottam meg.
– Csókolom, tetszene segíteni nekünk? Van itt a faluban meleg vizű forrás?
– Van! Csak menjenek tovább, aztán vagy kétszáz méterre lesz egy utca balra, ott kell befordulni. Az utca végében már látni fogják a murvás parkolót, addig lehet menni autóval, aztán az erdőn keresztül vezet egy kis út, annak a végén van a fürdő!
– Köszönjük!
A parkolóban hagytuk az autót. Elindultunk gyalog a sportszatyorral, benne törölközőkkel, fürdőruhákkal, strandpapuccsal. A murvával felszórt erdei utat kétoldalt gyönyörű fenyőerdő vette körül, melynek illatát az őszi szél hozta felénk. A fenyők vékony csúcsai a széltől bólogatva üdvözöltek bennünket. A kabátunkon nyakig húztuk a cipzárt, és elindultunk az úton. Talán kétszáz méterre tőlünk, már láttuk a gőzt, ami a kicsi völgyben lebegett a levegőben. Az enyhén kénes illatot is érezni lehetett.
– Hol lehet itt fürödni? – néztünk egymásra, miközben tovább sétáltunk.
Aztán megláttuk a talán tíz méter átmérőjű, kör alakú medencét, ami a benne állókból ítélve nem lehetett mélyebb, mint százhúsz centiméter. Volt ott még egy bádog esőcsatorna, beton tömbökkel alátámasztva, amiből víz csobogott a medencébe.
Amikor még szállodáról szó sem volt
Elmentünk néhány vacogó, fürdőruhás ember mellett. Megkérdeztük tőlük:
– Hol lehet itt átöltözni?
– Ott, a paraván mögött – mutattak a deszkapalánkokra.
Néztük a paravánt. Az alja térdig nyitott, na és persze a teteje is, így aztán a szél ki-be járt benne.
Egymásra néztünk. Biztos, hogy szeretnénk fürödni? Átöltözni még csak rendben van, de vizesen kijönni ebben az időben már nem annyira tetszett.
– Tudod mit, annyira szép itt minden – az időjáráson kívül -, sétáljunk egyet! Nézzük meg a sódombot! Végül is kirándulni jöttünk.
A sódomb keletkezése 1961-ben kezdődött, amikor is kőolaj és földgáz után kutatva végeztek itt fúrásokat. Azonban a keresett ásványok helyett termálvizet találtak. Azóta folyik végig a domboldalon a 65-68°C-os, ásványi anyagokban igen gazdag hévíz. A forró vízből kicsapódó sók folyamatosan építik a csipkézett, fehér mésztufa képződményeket. Az évek során a só domb egyedülálló jellemzői miatt a környék szimbólumává vált, melyhez hasonló természeti képződmény a világon csak két helyen található, Pamukkale-ban, Törökország ázsiai részén, valamint az amerikai Yellowstone Parkban. Európában egyedülálló.
A kis gyalogösvényen felfelé bandukolva, a fa korlátba kapaszkodva, a földbe vájt lépcsőfokokon felértünk egy kicsi vízszintes területre. Három fürdőruhás, az ötvenes éveikben járó hölgyet pillantottunk meg. Hol magyarul, hol szlovákul beszélgetve, nevetgélve, kenték magukra és egymásra a meleg iszapot, és jókat vigyorogtak a saját kinézetükön. Már csak a szemük környéke világított. Megálltunk, és beszédbe elegyedünk velük.
Szépülni vágyó hölgyek
Ők, és a medencében lévők érkeztek azzal a busszal, amit a parkolóban láttunk. Egy kis kikapcsolódásra és fürdőzésre jöttek Szlovákiából, egy napra Egerbe, és ide Szalókra.
– Maguk idevalók? – kérdezték.
Nekem, már ettől a kérdéstől is elindult a rosszaság a fejemben, amit nem tudtam visszatartani. Esetleg ezt a kis írást egyszer ők is elolvassák, akkor itt, és most elnézést kérek.
— Igen! – válaszoltam határozottan.
Az igen, természetesen nem a kérdésre, hanem arra vonatkozott, hogy mi magyarok vagyunk, tehát nem mondtam valótlant. Aztán beszélgettünk még arról is, hogy már tervben van itt egy melegház megépítése, ahol az elfolyó víz hőjét hasznosítani lehetne. A feleségem rám nézett, úgy, ahogy akkor szokott, amikor nem tetszik neki valami.. De nem szólt egy szót sem. Tudta, hogy felesleges szólnia, mert nekem ilyenkor már a szememben van a huncutság, és úgysem tudna megállítani a rosszalkodásban. Sarkon fordult és elindult lefelé az úton. Én folytattam a beszélgetést az asszonyokkal.
–Aztán miért kenik magukra ezt a sarat?
– Azt mondták, hogy szép lesz tőle a bőrünk, és hogy eltűnnek a ráncaink.
– Valóban így van! — helyeseltem. Csak az a gond, hogy pár napig szürke lesz a bőrük, mert földpát festéket tartalmaz az iszap.
– Ezt nem mondja komolyan?
– Dehogynem! Nálunk az asszonyok csak hétvégén, vagy ha szabadságra mennek, akkor kenik be magukat az iszappal.
Egymásra nézett a három hölgy, és egymást taszigálva, lélekszakadva rohantak le a medence irányába vezető lejtős földúton. Majd ugyanazzal a lendülettel vetették bele magukat a medencébe. Az asszonyok ijedségét tapasztalva elsiettem a másik irányba, a felségem után. Mire utolértem, már hallani lehetett a medencében lévők, magyar és szlováknyelvű káromkodását.
– Mit mondtál nekik?—kérdezte a feleségem.
– Azt, hogy szürke marad a bőrük!
– Te nem vagy normális!
– Figyelj! — szerintem, szaladjunk!
Azóta gyönyörű szálloda, gyógyfürdő és élményfürdő, vagy ahogy mostanában hívják, wellness épült. Hatalmas aszfaltos parkolóval,ahol azt a háromszáz métert is kisbusszal lehet megtenni a fürdőig. Az út két oldalán lévő fenyőerdő már eltűnt, és helyette szállodák vannak. Csakhogy már pont azok nem tudják igénybe venni, akiknek igazából szüksége lenne a gyógyvízre.
A jelen : Szálloda és gyógyfürdő
Józsi barátom,volt kőműves kollégám jutott eszembe. Nyugodjék békében! 61 évesen többszörös gerincsérvével küszködött évek óta. Aztán elvitte egy infarktus. Sosem jutott el ide. Ha el is jutott volna, bemenni már nem tudott volna az árak miatt. A föld alatt lévő közös vagyonunk, ma már néhány ember zsebébe csordogál, vagy ömlik, csengő milliárdok formájában.
Kit érdekelnek a kőművesek, és a gyári munkások?
A kezdetek és a jelen: avagy, hogyan vegyél olcsón szállodát. Persze, a három újságcikk között azért történtek dolgok, amik nagyrészt az emberi gyarlóság számlájára írhatók. Sajnos, a mi népünk a lehetőségekkel többnyire nem él, hanem visszaél. Az eredménye látható! Hogyan lesz közös vagyonunk fillérekért magántulajdon?
NapiGazdasag_2004_08__pages107-107
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: