16.(Csak mesélek kötetből)
Emlékszel az első csókra?
Én arra gondolok, amikor egy fiú megcsókol egy lányt. Vagy fordítva. Ez ma már nem ennyire egyértelmű, mint annak idején, amikor olyan még rémálmainkban sem fordult elő, hogy esetleg két fiú vagy két lány egymással… Változik a világ! Jó, vagy rossz irányba, azt nem tudom, mert mindenki másként látja ezt a dolgot. Én viszont csak egyféleképpen tudom látni. Most egy fiúról és egy lányról lesz szó, akik között nem volt szerelem, talán csak kíváncsiság a másik iránt. Nem kell elítélni egyik felet sem, hiszen ez a kíváncsiság a génjeinkben van, és nem biztos, hogy mindig a magasztos érzelmek mozgatják a tetteinket. Ez a kíváncsiság és a másik felfedezése, megismerése tartja fenn a világot az idők kezdete óta. Most jutott eszembe. Te, aki ezeket a sorokat olvasod, meséltél a lányodnak, vagy a fiadnak az első csókról? Ha igen, akkor jól tetted, ha nem, akkor most pótoljuk együtt. Ehhez viszont vissza kell lépünk az időben, jó sokat, ha nem is a kezdetekig, de legalább a hatvanas évek végéig. Azért, ma már nem minden ugyanolyan, mint akkoriban volt. Sőt, egyáltalán nem ugyanolyan. Viszont az érzések talán nem változtak túl sokat az elmúlt évtizedekben. Azt mondják, kerékpározni is csak egyszer kell megtanulni, mint ahogy csókolózni is. Bár minden első csók más és más, és mindenki másként éli meg.
Ez a történet nemcsak a csókról szól, hanem egy másik, lassan feledésbemerülő világról is. De, ezt már megszokhatták tőlem azok, akik veszik a fáradságot, és beleolvasnak a firkálmányaimba.
Tikkasztó meleg szállt a városra, ahol az átforrósodott épületek falaitól, és a fekete aszfalttól szinte remegett a levegő. A szürke locsolóautó rózsáiból kispriccelő víz páraként illant el a forró burkolatról. Fiatal gesztenyefák kókadoztak a járdaszélén, esőre várva. A nyitott ablakok között a sárguló, félig lehúzott vászonrolók nem mozdultak. Pedig huzatnak kellene lenni, hisz minden ajtó, ablak tárva van. Egy könyvet lapozgatott az ágyon hason fekve. A gumilapátos, rakétaformájú megsárgult bakelitventilátor a politúros asztalon, inkább csak zörgött, mint hűtött. A fiú nem tudott figyelni az olvasásra. Részben a hőségtől, részben a gondolataiban cikázó emlékektől. Már egy hónapja, egy lány járt az eszében. Valahogy azt az estét nem tudta elfelejteni. Százszor is újrajátszotta minden mozzanatát. Mit rontott el? Aztán a gondolataiból csengetés rántotta vissza a valóságba. A barátja volt. Az ajtóban állva izgatottan hadarta, hogy megismerkedett egy lánnyal és ma délutánra randevút beszéltek meg.
– Sok boldogságot kívánok nektek, legyen egy tucat gyereketek! — mondta a fiú kissé cinikusan. Kihagytam valamit? – kérdezte, mert az ajtóban álló barátja furcsán nézett rá.
– Hülye vagy, vagy csak a meleg teszi? – kérdezett vissza a barátja.
– Is-is – válaszolta a fiú.
Valahogy most nem volt kedve sem a barátjához, sem annak történeteihez.
– A lány hozza a barátnőjét a randira! – mondta türelmetlenül, egyik lábáról a másikra állva.
– Hurrá! Úgyis mindig arra vágytál, hogy két nővel legyél egyszerre.
– Ne tolj már ki velem! El kell, hogy gyere! – vette könyörgőre a barátja.
Nem volt kedve más lányokhoz, amikor éppen a gondolatait próbálta rendezni magában, egy másik lánnyal, akibe fülig szerelmes volt.
Aztán mégiscsak ráállt.
– Na, mondjad! Mikor és hol?
– A vidámpark mellett, a rózsaligetben kettőkor. – mondta a barátja. De ott legyél!
– Jó, nyugodj már le! Ott leszek! – és becsapta az ajtót az orra előtt.
A fenébe, mindjárt dél van, ebédelni kellene valamit, aztán lezuhanyozni, meg még felöltözni. Kapkodva evett a tegnapi ebéd maradékából. A langyos zuhany lehűtötte a testét, de amint megtörölközött és a tiszta inget húzta volna magára, az apró páracseppektől már a bőréhez tapadt az ing. Jól kezdődik! Nadrág kellene! Valami jó naci! De olyan nem nagyon volt. Két választás maradt. A „Texas” farmer, amiben kiröhögték a többiek, vagy a trapézgatya, amit Szalai bácsi “úri szabósága” varrt. Igazi urat, aki sok pénzt hagyott volna ott, már rég nem látott a kis műhely. Százötven forintértért varrt az öreg egy férfinadrágot, anyag nélkül. Szerette ezt a kis műhelyt, és az öreg is ismerte a családot. Ha elszakadt egy ruha, vagy fel kellett hajtani egy nadrágot, vagy a kabátujját, mindig a Józsi bácsihoz vitték. Ha arra járt, volt úgy, hogy csak beköszönt a műhelybe. Amikor az öreg ráért, akkor be is invitálta néha!
– Na, mesélj, mi van veletek?
A fiú nem értette, hogyan lehet úgy beszélni, hogy közben az öreg szájából mindig négy-öt gombostű lóg kifelé. Szeme mindig a tűkön volt. Mi lesz, ha egyszer véletlenül lenyeli ?
– Józsi bácsi, tudna varrni farmernadrágot?
–Szabásminta kellene hozzá, meg gép, amivel meg lehet varrni! Az enyémekkel nem lehet farmert varrni.
Jó lenne egy Levi’s, vagy Lee farmer, de akár egy Wrangler is megtenné! Nem ez az ócska Texas, amit az anyja vett.- ábrándozott. A “Texas”, azonkívül, hogy kék volt és vászon, az anyaga semmiben sem hasonlított egy rendes farmerhez. Az Ecserin lehetett volna venni igazi farmert, de neki sosem volt háromezer forintja. Vagy ha volt, akkor mindig voltak a farmernál fontosabb dolgok. Kabátot, inget, zoknit kellett venni rajta, neki, meg a testvéreinek. Hogyan jutott volna háromezer egy gyerekre? Na, meg egy nadrágra? Így aztán maradt a trapézgatya, ami már kezdett kicsit szűk lenni fenékben, meg egyéb helyeken is. Gyors öltözés következett, és a tükör előtt egy kis grimaszolás. Közben a busz elment. Mehet gyalog– bosszankodott. Ha kicsit siet, akkor kettő körül odaér. Keresztülvágott a városon, arra volt a legrövidebb. Varkocs kapitány szobra előtti kis medencében még az aranyhalak is a tavirózsák nagy levelei alatt hűsöltek. Egy pillanatra megállt.
Szerette nézni a halakat, amint a piros fátyolos uszonyaikkal olyan esetlenül mozogtak. Úgy tűnt, kézzel meg lehet fogni őket. De nem! Egy pillanat alatt eltűntek, ahogy feléjük nyúlt az ember. Gyorsan tovább ment. – még van öt perc! Kicsit késni fog. Nem baj, ennyit csak várnak rá. A szája kezdett kiszáradni a sietségtől és a nagy melegtől. Majd iszik a jó hideg savanyúvízből, ami a Csitáry– kútból folyik éjjel-nappal, csak úgy szabadon. Már látta is a kutat, a nyelve a szájpadlásához tapadt a szomjúságtól. Gyors kortyolások után a szénsavtól halkan böfögni kezdett. Na, ez kellett még! Mekkora bunkónak néznek majd.
Barátja és a két lány egy fűzfa árnyékában ácsorgott.
– Szevasztok! – köszönt nekik.
– Szia! Magdi vagyok – nyújtotta a kezét a szőke, göndörített hajú lány, aki a másik kezével barátja karjába kapaszkodott. Szép arcú, mosolygós lány, fehér, rövid ujjú blúzban, és barna színű miniszoknyában, ami annyira mini volt, hogy az már a fiút is zavarta. A lány a barátja válláig érhetett, vékonyka, formás teremtés. A fiúnak jobban tetszett ez a lány, mint a másik. De hát nem az ő barátnője. Amúgy is, csak amolyan gardedámnak jött.
A másik lány is nyújtotta a kezét.
– Edit vagyok. Ezen a lányon is miniszoknya feszült, de rajta egy mintás, vékonyka nyári blúz domborodott. Nem volt kövér, de ahogy mondani szokás, “van mit fogni rajta”. Főleg a hatalmas mellei tűntek fel, amik szinte szétfeszítették az inget. Láthatóan nem viselt alatta sem melltartót, sem kombinét. Amúgy, ilyen melegben ki az az őrült, aki még ilyesmiket is magára vesz? Aztán kerestek két padot a fűzfák árnyékában. A fiú zavarban volt. Miről beszélgessen ezzel a lánnyal? Nem is ismeri. Nagy nehezen csak elkezdték a beszélgetést az iskoláról, meg hogy hová mennek dolgozni a nyári gyakorlat alatt, és hogy hol laknak. A beszélgetésből kiderült, hogy Edit kollégista, Magdi pedig a rokonoknál lakik a belvárosban. Edittel egy faluból jöttek, onnan ismerik egymást. A fiú közben a lány szőke, egyenesszálú haját nézte, ami a válláig ért, és ha előrehajolt, eltakarta az arcát is. Még érezni lehetett rajta a hajsampon illatát. Bal karját a lány háta mögé téve, a pad támláján pihentette. Ujjai csak néhány centire voltak a lány vállától, de nem merte megérinteni. Zavarban volt, hiszen most találkoztak először. Közben egy kavicsot próbált elrugdalni, de valahogy nem sikerült, mert egy nagyobb kő bújt meg a murva alatt, aminek csak a hegye látszott ki. Aztán a lány blúzán legeltette a szemeit. A felső két-három gomb nem volt begombolva, így a lány inge alá tévedt a tekintete, és gyönyörködött a hófehér, hatalmas mellekben.
Edit meglátta ezt, és halkan kuncogva kérdezte.
– Tetszik?
A fiú zavarba jött, hogy észrevették a leskelődését.
– Ühüm – csak ennyit tudott kinyögni
Aztán zenéről beszélgettek: Beatles „Sárga tengeralattjáró”, együtt dúdolták, hogy „Yellow submarine” „Yellow submarine”
– Hallottad már a Rolling Stones Paint It Black számát? – kérdezte a lány. A Szabad Európa Rádió kívánságműsorán volt tegnap. Cseke Lacitól kérte valaki.
A zenéje majdnem olyan, mint a Nyílik még a sárga rózsa az Illéséktől. Aztán beszélgettek még azokról a zenékről, amiket a “Szokol” táskarádión kicsit torzítva, kicsit hullámozva, de azért hallani lehetett itt, Európa közepén, és mégis elérhetetlenül távol Európától.
A fiú átnézett a szomszéd padra. Barátja szinte levegővétel nélkül csókolózott a Magdival.
– Mi nem csókolózunk? – kérdezte Edit, elkapva a fiú tekintetét.
A fiú meglepődött a kérdésen, és a szerelme jutott eszébe. Most mit csináljon? Túl szeretett volna lenni az első csókon. Majd, ha úgy alakul, akkor legalább tudja, hogyan kell. Nem érzett semmit Edit iránt, csupán kíváncsiságot, de azt nagyon, hiszen ilyen közel még nem került egy lányhoz sem. Ügyetlenkedve a lány szájára tapasztotta a száját. Egy darabig így voltak, majd a lány egy határozott mozdulattal a nyelvét a fiú szájába dugta, és mintha keresett volna benne valamit. A fiú csak tűrte, és igazából nem volt oda érte. Nem undorodott tőle, csak még nem barátkozott meg vele. Izgalommal teli, vegyes érzések kavarogtak a fejében. A jobb kezét közben bátortalanul, éppen csak rátette a lány mellére. Edit nem tiltakozott. A fiú kezdett megnyugodni. Nem annyira bonyolult ez.
– Te csókolóztál már? – kérdezte.
A fiú zavartan füllentett
– Igen. – egyszer.
– Akkor csinálhatnál te is valamit!
Aztán a fiú is csinált valamit…
A lány egyszer csak eltolta magától.
– Gyújtsunk rá!
– Én nem dohányzom – mondta a fiú. Nincs cigim se.
Edit kacarászott, és elővett a táskájából egy doboz füstszűrős „Sport” cigarettát.
– Na, gyújtsál rá, mert dohányszag nélkül olyan vagy, mint a házinyúl!
A fiú elszédült, és csillagokat látott az első slukk után. Nem kívánta ezt a füstös
valamit. Átkiabált a másik padhoz a barátjának.
– Elszívod vagy eldobjam?
– Passzold, elszívom! – mondta, és a meggyújtott cigit Magdival közösen szívták el.
Beszélgettek, csókolóztak, aztán megint beszélgettek, és inkább már csak csókolóztak.
A fiú gondolatai közben a szerelménél kalandoztak. Most nem zúgott a füle, nem vert a torkában a szíve, nem homályosult el a látása – hacsak a cigarettától nem –, és nem remegett a hangja sem. Sem a csók előtt, sem a csók után. Pedig annyira várta ezt az érzést, és annyira szerette volna átélni ezt az első csókot, de nem Edittel, hanem azzal a másik lánnyal.
Edit nem volt csúnya lány. Puha, ölelő karjaiban is jó volt, és a mellei is lázba hozták a fiút. Mégsem az volt, amit várt. Nem jött el az az érzés. Csalódott volt egy kicsit, de örült is , hogy túl van az első csókon. Ezután az első csók után valahogy, még jobban hiányzott neki a szerelme.
Aztán hazakísérték a lányokat. Magdi a Petőfi mozi melletti épületben lakott. Megálltak a kapunál búcsúzkodni.
Magdi odalépett fiúhoz.
– Megfoghatom a hajad?
A fiú meglepődött.
– Fogd!
– Ez természetes göndör, vagy csinálsz vele valamit? – kérdezte Magdi.
– Nem csinálok vele semmit, ez ilyen.
– Olyan, mint a bárány szőre! – nevetett a lány. Nagyon jó simogatni. Közben a fiú hajában turkált.
A fiú már látta a barátján, hogy nem nagyon tetszik neki. Főleg az, amikor a lány a nyakát átkarolva magához húzta, és szájon csókolta. Aztán gyorsan sarkon fordult, és már csapódott is mögötte a nagy tölgyfakapu.
A fiú törte meg a kínos csendet:
— Bolond ez a lány!
Ez nem vigasztalta a barátját. Egész úton egy szót sem szólt hozzájuk, csak ment mellettük.
Edittől csak egy puszival búcsúzott a fiú.
– Majd keressük egymást. – mondta a lány. Aztán sem ő nem kereste a lányt, sem a lány őt.