Internethasználóként gyakorta beleolvasok kommentekbe. Néha elragadnak az indulatok és olyankor hozzászólok magam is. De csak akkor, ha a hülyeség már olyan fokú, hogy nem tudom visszafogni magam. Legutóbbihoz is majdnem hozzászóltam. Aztán mégsem. Kis hölgy (17 éves.) „Ez az én kedvenc pidzám” és a fotót mellékelte a közösségi oldalára. Nekem meg eszembe jutott a „PISA-teszt” és sok egyéb más is, mint például az alábbiak.
Szeretem a régi használati tárgyakat, a régi épületeket, és még sok mindent ami régi, és nem ósdi, ahogy mostanság lefitymálóan mondják. Szerintem nincs is olyan, hogy ósdi. Nemcsak szeretem, hanem meg is örökítem némelyiket. Sokszor a véletlenek segítenek ebben. Ma, éppen a „Magyarország” című újság 1960-as bekötött számait keresgéltem valami miatt. Ez egy súlyos, és két lexikon méretű kiadvány. Nem találtam meg. Aztán el is feledkeztem róla, mert egészen más dolgok akadtak a kezembe. Tizenöt kis füzet. Leültem a könyvespolc elé, és elkezdtem lapozgatni. Tudtam, amikor a kezembe akadtak, hogy valamikor gyerekkoromban vittük magunkkal a rajzórákra. Dátum: 1964. Tizenegy évesek voltunk a mostani első, és utolsó feleségemmel.
Egy osztályba jártunk, de nem volt közöttünk gyerekkori szerelem, ha valaki esetleg erre gondolna. Nem nosztalgiázni szeretnék, mert nem is ilyen dolgok jutottak az eszembe, hanem a címben szereplő „PISA-teszt” Szóval visszatérve erre a kis füzetre, és a dátumot nézve, az akkori átkos és minden tekintetben gyűlölt rendszerre. Valahogy az oktatásban ezt nem éreztük. Sőt, ha jól emlékszem, nemzetközi viszonylatban is az elsők között volt Magyarország az oktatás színvonalát tekintve. Cáfolja meg valaki, ha nem így volt.
Ez a kicsi kis füzet milyen egyszerűen példázza azt, miként is kell tanítani egy gyereket játékosan arra, hogyan szeresse meg a képzőművészeteket, az irodalmat, és minden olyan dolgot, ami fontos. Elolvasva egy-egy kép tartalmát, ki kellett választani a 15-20 darab mellékelt fotóból az üres helyre illőt. Aki akarta, be is ragaszthatta. Hangsúlyozom, tizenegy évesek voltunk. Lassan ötvenhárom éve őrizgetjük ezeket a kis füzeteket. A világ összes híres festőjének az alkotását megismerve, megszeretve. Azt nem állítanám, hogy még ma is emlékszem mindegyikre, de nem is az a lényeg, hanem az, hogy tudjuk a művészeteket szeretni, felfogni, néha érteni.
Persze, az oktatás minőségéhez biztos elengedhetetlen az is, hogy a szülők is példát mutassanak, hiszen az iskola önmagában nem képes a családot pótolni. Mit várhatunk majd a jövő nemzedékétől? Akik a mai ifjúságnak a gyermekei lesznek néhány év múlva, ha már most képtelenek a leendő szülők megfelelni a követelményeknek? Ezzel nem szeretnék általánosítani, viszont a nagy számok statisztikája mégiscsak azt mutatja, hogy valami gond van.
Én sosem voltam jó tanuló, és nem is vittem túl sokra. Jó, építem sok kilométer utat, meg rengeteg házat, írtam három könyvet, lassan írom a negyediket, meg egy ötödiket is. De ezt bárki megteheti.
Mindig ellenálltam az olyan dolgoknak, amiket mindenáron a fejembe akartak verni. És ez így volt minden mással is. Viszont ha könyvekről, szobrokról, művészetekről volt szó, akkor az a nap huszonnégy órájában is le tudott kötni, csak tanulni ne kelljen. Ha az embernek szerencséje van, akkor megöregszik, és mégiscsak a tanulásra biztatja a gyerekeket, unokákat. Szerencsére nem rám ütöttek ebben a tekintetben, úgyhogy büszke vagyok rájuk.
Nagyon szeretnék büszke lenni a felnövekvő új generációkra is, de az én akaratom ehhez kevés…