Bármi?

Kicsi a betű? Ctrl +

Van az úgy, hogy az embernek hirtelen elege lesz sok mindenből. Néha a környezetéből, néha az emberekből, de olyan is előfordulhat, hogy egyszerre mindkettőből.

Ma ilyen volt.

Magamhoz vettem a fényképezőgépem, aztán a feleségemmel beültünk az autóba, és hirtelen felindulásból elmentünk egyet tekeregni. Nem készülődtünk rá, és nem is öltöztünk fel szépen.  Ez a lehető legjobb, amit az ember tehet.  Lehetne egy jó nagyot ordibálni másokkal a feszültség levezetésére, de szerintem az nem segített még senkin.

Néhány hete jártam a fővárosban. Megmondom őszintén, hogy nem szeretek Budapestre menni, mert nyomaszt a nyüzsgés, és a tömeg.  Viszont már nagyon régen nem jártam a vásárcsarnokban, ami mellett elmentem a múltkorában. Úgy gondoltam, hogy ez most pont jó úti cél. A környéken van néhány egyetem is, akár azokat is megnézhetnénk. Bocsánat, most nem az iskolák, hanem az épületek érdekeltek.  Ez ilyen szakmai ártalom dolog.  Nehéz ettől megszabadulni, de talán nem is kell, mert így egész az én életem az írással, és az épületek szeretetével. Első utunk a vásárcsarnokhoz vezetett. Gyönyörködve néztük ezt az ipari műemléket, ami jövőre lesz 120 éves. Pecz Samu  építész, műegyetemi tanár tervei alapján készült el  1897-ben.

Értő szemmel nézve  a külső, és belső kialakítást, és a tökéletesen megvalósult  építészeti  koncepciót, könnybe lábadt a szemem. Miért? Mert tudom, hogy milyen emberfeletti munka eredménye az, amiben ma is gyönyörködhetünk. Elgondolkodtam rajta, mi lett volna ha Pecz Samu  nem így álmodja meg, hanem a ma divatos ócska szemlélet szerint „carpe diem” (élj a mának) gondolkodik? Ahogy sajnos  ezt a szemléletet, és  a modernizáció számtalan, semmitérő alkotását hányták ránk  a második világháborút követő évtizedekben.  Ember, és tájidegen „alkotásokat” borítottak, borítottunk az emberek fejére. Nem akarom kivonni magam ennek felelőssége alól, mert részese voltam. Bár tenni ellene, nem tudtam. Ha mostanság szóváteszem a nekem nem tetsző ócska dolgokat, amik még ráadásul drágák is, akkor lehurrognak. Mondván: az „öregnek semmi nem tetszik, bármit csinálunk.”

Nos, fiatal barátaim a „bármivel” van a baj, mert ha az valami lenne, akkor az unokáinknak is lenne esélyük örülni. A „bármi” kérem szépen, az egy nagy semmit ér. Szóval, Pecz Samutól az egyszerű kőművesekig  itt nem „bármit” építettek, hanem  VALAMIT,  ami  százhúsz év távlatából is emberi léptékű. Együtt rezonál az auráddal, függetlenül attól, hogy  az épületben, vagy azonkívül  tartózkodsz.

Sétánk következő állomása a Szabadság híd. Szerintem Budapest egyik legszebb hídja. 1896-ban adták át.  Az utolsó szegecset maga Ferenc József verte be. Ez nem legenda, ez  valóság. Sokáig  Ferenc József híd volt a neve.

Miközben ballagtunk a hídon, egy japán házaspár megállított bennünket, hogy szívesen készítene egy fotót rólunk a saját gépünkkel, ha lennénk olyan szívesek, és mi is lefotóznánk őket a hídon. Voltunk olyan szívesek, így aztán rólunk is készült egy kép.

A hídon átérve a budai oldalon lévő Gellért szálló és Gellért fürdő épületegyüttesét néztük meg, de csak kívülről.

Felballagtunk a sziklatemplomig, ahol egy kis teraszon Szent István szobra néz bánatosan. Háttal a Dunának, és a lovának. Sem méretében, sem formájában, sem ábrázolásában nem tetszik. Persze, ez ízlés dolga. Szegény Szent István a talapzatról éppen lefolyni készül, mint egy marcipánszobor, ami olvadásnak indult. Erről beszéltem. Felmerült bennem: miért törvényszerű az igénytelenség a modern korunk kultúrájában?

Rövid séta után megérkeztünk a Műegyetem épületéhez, melynek alapítása 1782-re nyúlik vissza. Akkoriban Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemnek hívták. Ez volt az első polgári mérnökképző intézet Európában. 

Visszasétálva a pesti oldalra a Corvinus egyetem hatalmas épülete terpeszkedik a hídfőnél. Eredetileg vámháznak épült. Ybl Miklós tervei alapján, és 1874-ben készült el. Olvastam valahol, hogy Carrarából hozták a márványt a burkolatokhoz, és a kőfaragókat is, mert akkoriban munkaerőhiány volt a sok építkezés miatt.

Gyorsan elszaladt az idő. Kilépni néhány órára abból, ami éppen bosszant, vagy bánt, sokkal jobb, és hasznosabb dolog, mint őrlődni bármin. Annyi minden mellett elmegyünk a hétköznapokban úgy, hogy észre sem vesszük a körülöttünk lévő dolgokat. Mire felocsúdunk, már el is rohant a történelem a fejünk felett, anélkül, hogy meglátnánk, vagy megismernénk VALAMIT.