Lórum

14.(Csak mesélek kötetből )

  Nem voltak szobák, csak termek, emeletes vaságyakkal. Egy hosszú, és nehéz asztal két paddal. Az asztal és a padok szürkére festve, vaslábaik keményen álltak az agyonmosott mozaiklap burkolaton. A burkolat fugáiból, ki tudja milyen okból, a cementet már régen kisikálták. A műkő lapok piros és fehér színben, sakktáblaszerűen kerültek lerakásra. Cementfuga híján, némelyik már billegett. Ez senkit nem érdekelt, mert nem táncpalotának, vagy finom női cipőknek készült ez az épület. Ez egy kaszárnya volt, ahol a követ csizmák és bakancsok koptatták. Itt, a vaságyak sodronyai között a poloskák ki-be jártak.–ők persze bakancs nélkül. Fészkük a falon lévő hatalmas Lenin kép alatt volt. Mert hol máshol lennének biztonságban? Hogy a poloska honnan tudta ezt, az sosem derült ki. Éjjel, talán passzióból, a lábujjaink között mászkáltak, és csipkedtek. Amikor előkaptam a zseblámpámat és a pokrócot felrántva rájuk világítottam, akkor pillanatok alatt eltűntek, de csak néhány percre, hogy aztán reggelig kínozhassanak. Már megváltás volt a…

–Jó reggelt elvtársak! Ébresztő fel!

Ez volt a vezényszó. Reggel hatóra nulla perckor, és nulla másodperckor. Mert a pontosság, az lényeges dolog. Így valósulhat meg az egyén integrálása feltételek, és gondolkodás nélkül, az engedelmes katonai közösségbe. Kemény, és  embert próbáló menetgyakorlat következett teljes menetfelszerelésben, és néha kikapcsolódásként  gázálarcban. Csupán azért, hogy megtudd, mi a magyarok istene!  Fejemen a gumimaszk és menetelek. Valami miatt a levegő csak befele jött, de kifele nem ment! Ezért aztán a gázálarc lassan kezdett felfújódni, mint a luftballon. Kilátni rajta, már reménytelen volt a pára miatt. Letéptem magamról, és hörögve levegőt vettem. A sorból kiállítottak. Gázálarc javítgatás, aztán… Büntetés! – ötven fekvőtámasz, gázálarcban!

Délelőtt harcászati foglalkozások alatt, katona énekeket énekeltünk: a Gábor Áron rézágyúját, és a Bunkócska te drágát, napjában többször is, menetelés közben. Az utász csizma kapcája már vérhólyagot tört a sarkamra, és már nem érdekelt semmi. Február lévén kemény hidegek voltak. Már az sem számított, hogy a kezem odafagyott a karabélyhoz. Csak egy kép lebegett előttem, levenni a csizmát és egy lavór vízben áztatni a lábam. Ebben csak reménykedtem, de valóság sosem lett belőle. Délben a hatalmas, nyirkos, és hideg étkezdében, alumínium tálcával a kezünkben álltunk a sorban. A tálcán a tányérok helye présgéppel volt kinyomva mélyedésként, így a hideg fémtálcába kaptuk a híg levest, a már félig kihűlt főzeléket, és a konzervhúsból készült rántott szeletet. Megettük, mert nem volt más.  Délután általában a tanteremben töltöttük az időt. Elméletben lőttük az ellenséget. Az iskolai táblára nyikorgó krétával parabolagörbéket rajzolt az oktatótiszt, a röppályák legnagyobb magasságát, az irányzóvonalat, a cél tengelyvonalát, a lehetséges legmagasabb találatot a célkereszthez képest. Szóval, már untam, és nem is érdekelt soha. Csak az foglalkoztatott, hogy a kapca valószínűleg beleragadt a vérző sarkamba, és most már tényleg jó lenne megszabadulni a csizmától. Már mindenki az óráját nézegette és nagyokat ásítozott.

Végre tizenhét óra!

– Szakasz vigyázz! Sorakozó a tanterem előtt! Lépés indulj! Bal – jobb – bal!

Visszameneteltünk a körletbe, ahol az öreg katonák az ágyon döglöttek egész nap, és alig várták, hogy valaki szórakoztassa őket.

Becsődültünk a hálóterembe. Gyakorlatilag, mint a birkák, és a málhazsákoktól megszabadulva az ágyunkra zuhantunk.

– Kopaszok! Fel, vigyázz! – adta ki a parancsot Hodoni tizedes. Málhazsákokat felvenni, és takarodjanak kifele a körletből! Akkor jöhetnek vissza, ha tudják, hogyan kell.

Aztán egyenként kopogtatva:

– Tizedes elvtárs, X.Y. honvéd jelentkezem! Kérek engedélyt bent tartózkodni!

– Engedélyezem!

Így ment ez, amíg minden újoncot be nem engedtek egyenként.

– Hideg van!  Maguk nem érzik?– jött a következő kérdés a szobaparancsnoktól.

Az öntöttvas kályha, olyan hideg volt, hogy akár hűtőszekrénynek is lehetett volna használni. Mellette egy üres, zöld színű lőszeresláda.

– Két önként jelentkező elmegy tüzelőért! Maguk ketten! – mutatott rám, és Gyulára, egy soproni fiúra, aki egy fejjel alacsonyabb volt, mint én. Majd jót röhögött rajtunk.

– Igyekezzenek, mert tüdőgyulladást kapunk itt a hidegben.

A tüzelőtároló háromszáz méterre volt a laktanya végében. Hat óráig oda kellett érni, mert addig volt tüzelőkiadás. Kaptunk fát, ami félig még nyers volt, és valami porszerű szenet, amiben itt-ott volt csak egy-két darabos szén. Így aztán a láda rettenetes súlyú lett.

A faláda üresen sem könnyű, de szénnel megrakva, majd egy mázsát nyomott. A vérző sarkamat még nem láttam, de a járás a szenes láda nélkül is nehezemre esett. Többször megálltunk, helyet és kezet cserélve a láda két oldalán, míg visszaértünk a századhoz.

A vizes fát és a poros szenet meggyújtani nem egyszerű dolog, de nem lehetetlen, ha van egy doboz cipőkrémed, amit a surranókhoz adtak, és amit csak „fókazsírnak” hívtunk. De nekünk, „kopaszoknak” nem volt se surranónk, se zoknink, se fókazsírunk,

Az utászcsizma az hasított bőrből volt, azt meg nem szabadott zsírozni, csak kefélni.

Valamelyik „gumi” másodidőszakos katona azért megszánt bennünket és adott egy doboz fókazsírt.

– Ezzel próbálják!

Levettük a doboz tetejét és a félkilónyi olajos cipőpasztát fentről ráraktuk a tüzelőre, a dobozt még ki is kapargattuk egy darab fával, hogy ne vesszen kárba semmi. Ezek után már könnyen ment a begyújtás. Nagyon is könnyen.

Visszatéve a vaslapot a kályha tetejére, pár perc múlva már olyan hangokat hallatott, mint aki el akar indulni, és a füstcső már vörösen izzott.

– Rátették mindet?

– Rá hát!

– Elég lett volna egy evőkanálnyi, a szentségit!

– Nem mondta!

– Mindjárt felrobban ez a szar!

Aztán csak nem robbant fel, de olyan meleg lett a hálóteremben, hogy még egy alsógatya is soknak tűnt. Gyorsan kerítettem a mosdóból egy alumínium lavórt, mielőtt másnak is eszébe jutna. Félig engedtem vízzel, majd felraktam a kályhára melegedni. Merthogy meleg víz, az nem dukált hét közben, csak hétvégén. A fürdő épületben a közös zuhanyzóban. Akkor kaptunk tiszta  törölközőt, meg alsógatyát, és ha a gyakorlóruha koszos lett, azt is kicserélhettük. A századnál a mosdóban csak hideg víz volt.

A bejárati ajtó mellett balra, faltól falig, az ajtóval szembeni ablakig egy betonvályú állt, mintha lóitató lenne. Falból kiálló csapokkal.

Az ablak egyik szárnyán az üveg ki volt törve. De lehet, hogy sosem volt benne. Jobb oldalon a vályúval szemben, szintén faltól falig, egy sor WC kapott helyet. Egyszerű farostlemez elválasztófalakkal. Itt nem sokat időzött az ember, mert télen odafagyott a segge a deszkához, nyáron meg a rengeteg légy, és szúnyog miatt nem volt kellemes.

A vizem már melegedett a kályhán, és próbáltam megválni a csizmától is, ami elég nehezen ment, mert már a kapca is odaragadt a csizma belsejéhez. Aztán csak sikerült. Úgy gondoltam, hogy a lábamról majd a meleg vízben leáztatom a kapcát és a lábaimnak is jót tesz egy kis pancsolás.

Az ágyon ülve ránézem a kályhára, de a lavór nem volt rajta. Sántikálva keresni kezdem a vizemet.

Géza elvtárs, aki amúgy honvéd volt, és már öreg katona, a hosszú padon ült. Hátát az asztalnak támasztva, lábával pancsikált az én meleg vizemben.

– Ezt én magamnak melegítettem, mert le kellene valahogy áztatnom a kapcát– mutattam felé véres lábamat.

– Majd melegít másikat! Na, tűnjön innen! Különben is. Kért maga engedélyt vízmelegítésre? – kérdezte cinikusan

– Jelentem nem!

– Akkor meg, mit reklamál?

Civilként ezt nem hagytam volna annyiban, de most éppen integrálódtam a hadseregbe.

Kibotorkáltam a mosdóba, beleraktam a vályúba a lábam és szépen lassan engedve a jéghideg vizet, azzal vigasztaltam magam, hogy így legalább nem lüktet a meleg víztől, hanem egyszerűen elfagy, és legalább nem érzem egy darabig.

Megszabadulva a kapcától visszamentem. Nagy hangzavarra nyitottam be.

– Lórum!

– Lórum!

– Lórum!

– Snapszer!

– Snapszer!

– Akkor lórum! Forintos alapon!

Közben Géza elvtárs is kiáztatta a lábait a vizemben, és kezdett átöltözni a bokszedzéshez. Magas szárú bokszcipő, edzőkesztyű, ugrálókötél. Ez volt a felszerelése. Aztán elkezdett lég bokszolni magában, csakúgy fújta a levegőt: fu, fu, majd, fufufu, és ütötte a semmit.  Bokszzsák az nem volt.

A kártyacsapat nehezen akart összeállni, mert nem volt ki a négy fő, ami a lórumhoz kell. Aztán Vince, aki szintén kopasz katona volt, és velünk együtt vonult be, jelentkezett negyediknek.

Vince cigánygyerek, valahonnan Szabolcsból.  A nevét sem tudta aláírni, csak három ikszet írt a névjegyzékre, amin a havi ellátmányt felvettük.

– Írni sem tud! Mit akar maga? – mondta Molnár őrvezető.

–„Pízt” megtudom számolni! – vigyorgott. Ismerem a lórumot, a kőművesekkel szoktunk játszani ebédidőben.

Vince segédmunkásként egy építőipari cégnél, betont talicskázott, meg téglát rakodott egész nap, jó kötésű gyerek, de százhatvan centinél nem nagyon lehetett több. Bőre a kreolnál is sötétebb színű, és a szeme majdnem fekete, villogó fehér fogakkal. Bár fogat mosni sosem láttuk.

– Na, jöjjön! De aztán ne panaszkodjon, ha elveszti a pénzét!

– Nem szoktam panaszkodni!

Aztán elkezdtek kártyázni. Géza elvtárs pedig tovább lég bokszolt. A többiek levelet írtak hason fekve, Gyapi honvéd Eiffel tornyot ragasztgatott gyufaszálakból, miközben mások olvasgattak, én pedig a sarkamat próbáltam rendbe tenni.

– Piroska, igazán jöhetnél egy kicsit edzeni velem!

Piroska, aki amúgy Kovács honvéd volt, és másodidőszakos „gumi”, a lángvörös haja miatt Piroskázták. Majdnem olyan magas volt, mint Géza elvtárs, és azonos súlycsoportban is lehettek. Nagyjából száz kiló, és úgy száznyolcvan- százkilencven centi körül.

– Nem megyek, mert a múltkor is, amikor kesztyűztünk, alig bírtam másnap felemelni a karomat! Üsd a falat!

– Ez nem igaz, hogy senki nem jön edzeni velem! Fú, fú, fú,fúfú… – és ugrált körbe a semmit püfölve.

– Aki veszít a lórumon, az megy veled edzeni! – kiáltott oda az őrvezető az éppen ugrókötelező Géza elvtársnak. Rendben?

– Rendben! Akkor igyekezzetek, mert így elég unalmas.

Kártyacsapkodás, pénzcsörgés,  fú, fú, meg fú,fú fú, izzadság és lábszag, keveredett a kályha füstjével. Ezeket a szagokat szokni kell, így együtt meg főleg, de semmi nem lehetetlen. Ez is a hadseregbe való integrálódás része.

Aztán Vince húzta a rövidebbet a kártyában, és a többiek jót röhögtek rajta.

– Vince honvéd, fel a kesztyűket! Menjen edzeni a Géza elvtárssal! – adta ki a parancsot Molnár őrvezető.

– Nem volt énrajtam még ilyesmi, hogyan kell ezt megkötni?- kérdezte  bizonytalankodva.

Segítettek neki felvenni a kesztyűt, és közben szakmai tanácsokkal is ellátták. Hogyan kell a fejét, és a gyomrát védenie. Mindenki felült az ágyon, és érdeklődve várta a fejleményeket.

– Azért ezt mégsem kellene! – szólt „Piroska.”  Géza, nehogy megüsd ezt a gyereket, mert hülyének sem lesz jó!

Vince csak állt, leengedett kezekkel, és unottan nézte Géza elvtársat, aki közben körbe ugrálta őt, még mindig a levegőt püfölve, fú,fú, – fú,fú, fú.

–Mi lesz már? Kesztyűzünk? Vagy várunk még valakit? – türelmetlenkedett Géza elvtárs.

Aztán Vince a bal kezével keményen Géza elvtárs bordái alá ütött, amitől az fájdalmas arcot vágott, és előre görnyedt. Ezután a jobb kezével szájon vágta, ahogy kell. Ettől aztán Géza elvtárs eldőlt, mint a zsák, és a szájából ömlött a vér.

– Akkor ezt megbeszéltük! – mondta Vince minden érzelem nélkül, és lerántotta a kesztyűket.

Géza elvtárs még mindig ájultan feküdt, és vérzett. Jobb ötlet nem lévén, valaki leöntötte a kihűlt lábvízzel, ami a lavórban volt, hogy magához térjen. Aztán a gyengélkedőre kellett vinni, ahol ellátták a sebeit, és összeragasztották a felrepedt száját. A két felső metszőfoga is meglazult, de szerencséjére azokat nem kellett kihúzni.

Vincét elvitte az ügyeletes tiszt a fogdára, verekedés miatt. Hiába mondtuk, hogy itt nem volt verekedés, csak verés, és az is sportszerű körülmények között. Vince egy hét fogdát kapott, és három hónapig nem mehetett haza.

Sajnálgattuk, hogy ennyire azért nem kellene kitolni vele. De megnyugtatott bennünket, hogy úgysem menne haza. Nincs hol aludnia, mert tele van a ház gyerekkel, meg az apja is mindennap részegen hőbörög.

– Jó nekem itt!

Aztán beiratkozott az általános iskolába. Mire leszereltünk, megtanult  írni és olvasni. A leszerelés előtt pedig aláírta a továbbszolgáló szerződését.

(1973)