13.(Csak mesélek kötetből)
A sarokház belső udvarán estére, már elcsitult minden gyermeki zaj, ami napközben betöltötte a játszóteret. Csak a csillagok, és a lakásokból kiszűrődő fények vigyázták a szőnyegporoló vasállványát, a mérleghintát, és a homokozót. A sárga murvával frissen felszórt úton és a játszótéren, még érezni lehetett az illatot, amit gépek szakítottak ki a bánya gyomrának millió éves fogságából. Ebben az illatban benne volt az evolúció egésze, az élet körforgása, a nyári trópusi hőség, a kíméletlen fagyok és az esők, amik ilyen porhanyóssá tették az ősi sziklákat. Ettől az illattól, vagy valami egészen mástól az érzelmeik valahogy megváltoztak.
Soha nem kerültek még ilyen közel egymáshoz. Eddig csak a szemük ragyogása jelezte, amikor elkapták a másik tekintetét, hogy valami más is lehetne közöttük. Először álltak így szemben egymással. A tenyerük és a karjuk összeért, ujjaik egymásba kulcsolódtak. Kezük –mint valami felkiáltójel– a fejük mellett. Az arcukon érezték a másik leheletét. A fiú fülében zúgott a vér, és hallotta, amint a testében áramlik. Szíve a torkában dobogott, szemei elhomályosultak. Olyan érzés töltötte el, mint még soha. Ha rajta múlik, az idők végezetéig álltak volna így.
– Nem szeretnél valamit mondani? – kérdezte a lány félig suttogva.
– Nem! – válaszolta a fiú remegő hangon.
Nem értette, hogy miért mondja ezt? Amikor ő már milliószor csókolta és ölelte a lányt gondolataiban. Abban a másik világban, ami sokkal szebb és nyugodtabb volt, mint, ami itt van. Ott már milliószor sétáltak kéz a kézben a gesztenyefás úton, és akkor csókolták meg egymást, amikor csak akarták. Akkor most miért mondta, hogy nem? Miért?
– Nekem mennem kell – szólt a lány csalódottan. Mindjárt bezárják a kaput!
A karját leengedve ujjait kihúzta a fiú ujjai közül. Nem durván, de érezhetően sértődötten. A fiú nem értette, miért megy most el, amikor még csak most kezdődhetett volna valami, amire annyira vágyott. Csak állt, és nézett maga elé, majd a lány távozó alakja után, aki néhány lépést követően az üvegportálos lépcsőház felé futott. A vékony kis nyári szoknyája meglibbent, és halványkék blúza világított a sötétben. Futtában még visszafordult és pajkos csengő hangon kiáltott a fiúnak:
– Szia, jó éjszakát!
Gesztenyebarna haja és gyönyörű szemei ott maradtak a fiúval. Elméje lefényképezte a lány arcának minden pórusát, szemének minden kis részletét. A sötétségtől kitágult pupillákat, amik még nagyobbra nőttek, amikor a fiú nemmel válaszolt. Még érezte magán a lányos, kemény melleket, amik a testéhez értek, mikor ujjaikat összekulcsolták, és nevetve huzakodtak egy darabig egymással. Egészen addig, amíg csend nem lett közöttük. Egészen addig, amíg egymás tekintetében keresni nem kezdték a másikat.
A fiú csak állt a sötétben és nem értette, hogy mi történt. Nézett maga elé, és valami összetört benne. Az nem lehet, hogy itt hagyta. Most, amikor megeshetett volna az első valódi csók. A lépcsőház lámpájának fénye áthatolt az üvegportálon és belehasított az udvar sötétjébe, megzavarva ezzel a fiú merengését, visszarántva őt a valóságba. Hátrább lépett, kilépve a fénysugárból, vissza a sötétbe. Szemével követte a lányt az üvegfalon keresztül, aki a korlátba kapaszkodva, kettesével vette a lépcsőket. Vékony szoknyája minden lépésnél libbent egyet, mintha csak integetne. Majd a második emeletnél eltűnt.
Aztán mire legközelebb találkoztak, a fiúból őszülőhajú férfi lett, a lányból pedig asszony. Arcuk barázdáiba beleégtek a magukban hordozott kínjaik és örömeik. Megváltoztak mindketten, mint ahogy a világ is megváltozott körülöttük. Már semmi nem ugyanaz, mint régen. A gondolat és az emlékezés, még tiszta. „Ez majdnem szerelem volt.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: