Panni néni

12.(Csak mesélek kötetből)

Panni néni ápolónő volt a kórházban, a koraszülött és sérült gyermekek osztályán. Százötven centi magas lehetett, és nagyjából ugyanolyan széles. Hosszú szőke haját hol kontyban, hol csak úgy összekötve viselte.

Panni néni sosem volt egy filigrán asszony, legalábbis amióta mi ismertük. Valami miatt hízni kezdett, de rettenetesen. Ez nem tett jót neki, mert a szíve sem nagyon bírta a túlsúlyt.

Néha-néha meglátogatott bennünket, amikor volt egy kis ideje. Egy napon aztán anyám a Panni nénivel, és egy nagy bőrönddel állított be.

– A Panni néni itt fog lakni!

 Anyámnál talán, néhány évvel volt csak idősebb.

 – Fiúk! Csináljatok rendet a szobátokban. Beteszünk egy ágyat, és itt fog aludni nálatok!

Nem volt nagy a szobánk, amiben a bátyámmal együtt laktunk. Még egy ággyal viszont, már végképp bútorraktár kinézete lett!

Panni néni a II. világégés alatt menekült Szabadkáról Magyarországra, akkor még csak Pannika volt. Családját mind egy szálig elveszítette, csak egy távoli unokatestvére maradt, aki magyarul egy szót sem beszélt, mert szerb volt. És ha netán értette is, amit mondtak neki, akkor is szerbül válaszolt. Az ismeretlenbe menekült a fiatal Pannika, mikor szerb ölt magyart, és magyar, szerbet, aztán már senki nem tudta, hogy ki kezdte, és hogy lett vége a békének.

Mindenki önigazolást keresett – és keres a mai napig – az elkövetett bűnökre. Önigazolást a megölt férfiakra, a meggyalázott nőkre, a megölt gyermekekre, de azt találni nem lehet! Feloldozás sem adható a bűnök alól, egyik félnek sem! Pannika menekült onnan, ahol már csak a bosszú éltetett mindenkit.

A hatvanas évek táján már jómódban éltünk, kétszobás lakásunkban hatan laktunk. Na, meg a Panni néni, akit anyám emberségből befogadott hetediknek, mivel kirakták az albérletéből. Volt már angol vécénk és fürdőszobánk, benne nagy fatüzeléses vízmelegítő bojlerrel, és a szobákban széntüzelésű cserépkályha adta a meleget telente. Volt parkettás szobánk, amit anyám hetente vikszelt, és lábkefével fényesített. Olyankor a petróleumszag, ami a sárga vixből áradt, beleivódott mindenbe. De a miénk volt az is!

Panni néni hálából igyekezett segíteni a háztartásban. Amikor éppen szabadnapos volt, akkor  ő főzött ránk, amit öreganyám rossz néven vett, mert a konyhában mégiscsak ő a FŐNÖK! A mama nehezen viselte, hogy akár pihenhetne is!

– Babszem Gyuri, mit ennél ma? – kérdezte tőlem Panni néni.

Nálam akkoriban ez nem volt kérdéses, ha válogatni lehetett.

– Mákos tésztát, Panni néni!

Készített mákos tésztát, egy vájdlinggal.

Három műszakban járt dolgozni a kórházba. Mikor éjszakára ment, akkor is ő főzött ránk.

Hetente kimosta a fehérneműit, és olyankor jókat nevetgéltünk a hatalmas méretű bugyikon, amiket az öntöttvas kád feletti ruhaszárító fregolira terített ki. Kettő bugyinál több nem fért el, egy sor kötélen. Ha nem látta, fel is próbáltuk némelyiket.

Egy bugyiba mind a hárman belefértünk. Egyik szárába én álltam, a másikba a bátyám, középre pedig a húgom, így jártuk végig az egész lakást, utánozva Panni néni kacsázó mozgását. Az egyik hétvégén  éppen délutános lett volna.  Anyámék valamilyen okból elmentek valahová, és ránk zárták az ajtót, a tartalék kulcsot pedig véletlenül elvitték.

Panni néni már a cipőjébe próbált belelépni, ami elég nehezen ment szegénynek, mert lehajolni nem igazán tudott a nagy teste miatt. Az alacsony sarkú női cipő, pedig valahogy mindig elfordult, hol jobbra, hol balra. Így aztán megfogtuk a cipőjét. Nekünk hosszú nyelű cipőkanalunk nem volt. Ezt azért veszélyes műveletnek tartottuk, mert Panni néni tekintélyes súlyával akár komoly sérülést is okozhatott volna ha  ránk esik.

– Most lépjen rá, Panni néni!

Nem látta, legfeljebb csak érezte, hogy hol a cipő. Magára kapta zöld kockás  kis posztókabátját, vállára akasztotta a fekete műbőr táskáját, amit tenyérnyi csillogó fémcsat díszített.

– Vigyázzatok magatokra, és szót fogadni a mamának! Gyerekek, hová raktátok az  ajtókulcsot?

– Benne volt a zárban! – kiabáltuk a szobából.

– Gyerekek, ne játsszatok! El fogok késni! Gyorsan keressétek meg a kulcsot!

Kerestük lázasan, a lakás minden létező rejtekhelyén.

(Székely Rozália színművész előadásában)

– Panni néni, valószínű, hogy a kulcsot elvitték anyuék!

– Akkor most hogyan megyek dolgozni?

– Az nem gond, mi is elmegyünk játszani a haverokkal, ha bezárnak bennünket a szobába büntetésből! Kimászunk az ablakon, és visszafelé sem bonyolult! A földszinten vagyunk. Panni néni,  nem magas, talán csak két méter az ablaktól a járda.

– Neeem! Én nem tudok kimászni az ablakon!

– Dehogynem! – és már hoztuk is a konyhából a hokedlikat.

Gyorsan felvázoltuk a tervet Panni néninek.

– Erre a hokedlire feltetszik állni, és akkor ki tud ülni az ablakpárkányra.  Addig mi kimászunk, és egymásra rakunk két hokedlit, arra rá tetszik állni, majd lassan ráülni a felsőre és a lábát az alsóra teszi. Lassan feláll az alsóra, mi kivesszük a felsőt, és már csak egy hokedliről kell leszállni.

Panni néni már a tervtől is holtsápadt lett.

– Ez nekem nem fog menni!

– De, de! – bizonygattuk és többször egymás után bemutattuk hokedli nélkül is, hogyan kell ki- és visszamászni úgy, hogy az ablak alatt egy méterre lévő lábazati műkőlapok öt centiméteres peremét lépcsőként használjuk.

– Az anyátok mindenit, hogy ti mekkora zsiványok vagytok!

– Csak akkor segítünk, ha nem tetszik elárulni, hogyan szoktunk kilógni!

Panni néninek már a hokedlira való fellépés is gondot okozott, ezért gyorsan közbeiktattunk egy kis sámlit.

– Jézusom, mi lesz velem, ha leesek?

Azért mászott bátran a hokedlire. Recsegett-ropogott az ablaktok a kétszárnyas ablakon,  és félő volt, hogy Panni néni hatalmas feneke beszorul. De az első akadályt nagy nehezen legyőzte, és boldogan lóbálta a lábát az udvar felé.

A házmester gyanakodva nézte az attrakciót. Éppen a járda leseprésének állt volna neki, nagy unottan.

– Maga meg mire készül? Ha kiugrik, akkor legfeljebb a lábát töri! Alacsony ez öngyilkosságra! Jobb, ha visszamászik, mert hívom a rendőröket, aztán megnézheti magát.

– Menjen maga a fenébe! Dehogy akarok kiugrani, csak dolgozni kell mennem, és elvitték a lakáskulcsot. Inkább segítsen!

– Én? Magának? Ha rám esik, az egész hátralévő éltemet gipszágyban tölthetem! Másszon inkább vissza!

Panni néni hagyta volna lebeszélni magát a mutatványról, csak hát addigra úgy beszorult az ablakba, mint üvegbe a parafadugó. Közben már adogattuk kifelé a hokedliket az ablak másik, szabad szárnyán, és másztunk ki, hogy tornyot építsünk a székekből az ablak alatt.

– Egy létra kellene inkább, nem ezek a székek! – jött az egyik szomszéd, okos tanáccsal.

– Akkor hozzon gyorsan egyet! – mondta Kovács bácsi, a házmester.

– Honnan? Kinek van itt létrája?

Közben megépítettük a pokoli tornyot Panni néni lábai alatt, de így sem érte el. Még hiányzott vagy negyven centiméter.

– Rá kellene állni, Panni néni!

– Beszorultam, meg sem tudok mozdulni, és a párkány is nagyon nyom már! –mondta majdnem sírva.

Visszamásztunk, és Panni nénit a fenekénél tolva próbáltuk az ablak fogságából kiszabadítani.

– Kovács bácsi, legalább a hokedliket fogják meg, amíg rááll. – kiabáltunk az öregnek az ablakból.

Panni néni majd meghalt a félelemtől, mi meg a röhögéstől, miközben a fenekét toltuk kifele az ablakból. Okos szomszéd és Kovács bácsi tartották a hokedliket, míg

Panni néni nagy nehezen ráállt. Na, hogyan tovább? Remegő lábakkal úgy állt ott, mint a Szabadság-szobor a talapzaton.

– Jézusom, Jézusom! Hogyan megyek le innen?

Aztán belekapaszkodott okos szomszédba, mivel ő volt a legmagasabb a mentőcsapatban. Okos szomszéd nagyokat nyögött, mire sikerült leültetni Panni nénit a felső székre.

– Na, tegye a lábát az alsóra, amíg kivesszük ezt a feneke alól! – szólt Kovács bácsi.

Aztán Panni néni nagy nehezen földet ért, és boldogan sietett a kórházba a kicsi beteg gyerekekhez. Pár hónapig még nálunk lakott.

Amikor kitavaszodott, vásárolt egy kicsi telket a velencei-tó partján, nyolcezer forintért. Abban az utcában, ahol nekünk is volt egy kicsi, náddal benőtt parcellánk. Házépítésbe fogott, majd hosszú évekig élt ott békében és  nyugalomban.