Majd odaát

11.(Csak mesélek kötetből)

Szállásunk egy öreg, vályogházban volt.  WC  hátul  az udvarban. Deszkaajtajáról a festék már rég lekopott. Az ajtón lévő, nagy műgonddal vágott szív alakú kis szellőzőn inkább csak a zöld színű legyek jártak ki, és be, de a levegő az nemigen talált utat magának.

Az udvarban állt még egy ásott kút, kis fatetővel. Fala téglából kirakva, a vízéből inni nem lehetett, csak mosásra volt jó, na meg dinnyét hűteni vödörben, leengedve a vízbe.

A nyomós kút egy házzal arrébb volt. Fürdőszobánk: egy lavór a hokedlin. Ivóvíz készletünk a zománcozott „ceglédi” kannában, és néhány cseréppohár az asztalon.  A házban vaságyak álltak szalmazsákos matraccal, mint ahogy egy munkásszálláson szokás. A kétajtós öreg szekrény ajtaja csak akkor nyílott, ha a szekrényt a fal felé megbillentettük. Így aztán zárni sem kellett, csak ugyanebben  a helyzetben becsukni és elengedni.  Volt még pár darab vasvázas szék, zöldre festve.  A festék már pergett róluk, és a vaslábak mély nyomot húztak az öreg hajópadlóba. A padló is régen volt már sárgítóval beeresztve, így a kiszürkült fakó deszkák, megvályúsodtak a száradástól.  Egy rozoga asztal volt még a szoba közepén, nagyjából ennyiből állt az egyszerű, és igénytelen berendezés.

A ház tulajdonosa egy özvegyasszony, akinek a férje vasutasként dolgozott, és talán egy éve, hogy elment a mozdony füstjével együtt oda, ahol a két sínpár a végtelenben találkozik.

Ebben a kis falusi házban laktunk Bálinttal. Az utca felőli szobában, egymás melletti ágyakon, melyek között csak egy rozoga, zöldre festett éjjeliszekrény árválkodott. Éjjel a vaságy sodronyai minden fordulásnál kísérteties nyikorgásba, pattogásba kezdtek. A szalmazsákból pedig  valahogy mindig áthatolt néhány szalmaszál a vastag zsákanyagon, ami aztán a kemény vászonlepedőt is átszúrva bökte az embert.

– Nem kell kényeskedni mindenen! Az albérlet százötven forint havonta, és fejenként. A pénzt előre kell fizetni! – mondta Róza néni ellentmondást nem tűrő hangon.  Ha nekünk megfelelt a drága urammal negyven évig, akkor maguk se panaszkodjanak.

Nem panaszkodtunk, mert akkor jöttük haza, amikor akartunk, és azt csináltunk, amit akartunk.

– Bálint, a héten a laborba kell mennünk, azt üzente a mérnök úr!

– Rendben, de mit fogunk ott csinálni?

– Szerintem kavicsot szitálni, vagy próbakockát törni, vagy  víz-cement  tényező vizsgálatot végezni. Nem tudom, majd kiderül holnap.

Reggel jelentkeztünk a laborvezetőnél. Fiatalember volt, nemrég kerülhetett ki az egyetemről.  Azt mondták, még az egyetemen  alatt megnősült. A feleségével az első gyermeküket várják, valamikor szeptember végére.

– Németh László vagyok, a labor vezetője. Szeretem a rendet, és azt is, ha mindenki elvégzi a napi feladatát. Megszakadni nem kell, de az előírt teljesítményt mindenkinek hozni kell.

– Mi lesz a feladatunk? – kérdeztem

– Próbakockákat kell törni. Már tele az udvar, és el vagyunk maradva a jegyzőkönyvekkel is. Lesz segítségük, egy nyári szünetes gimnazista lány, a Katika. Ő már ismeri a jegyzőkönyveket, csak a mérési adatokat kell diktálni neki. Legalább százötven darabot kell törni naponta, hogy a lemaradást behozzuk. Na, munkára fiuk! A gépet ismerik! Vigyázni rá, mert nagyon drága, és ha bedöglik nincs másik helyette!  Akkor ugrik a prémiumom is!

– Rendben.– válaszoltuk szinte egyszerre.

Katika nyolc órára járt dolgozni, így addig az udvarról behordtunk, úgy hetven-nyolcvan darab betonkockát. Csak annyit, hogy azért még mozogni lehessen a laborban.

– Sziasztok! — szólt egy csengő hang, amire felkaptam a fejemet.

Olyan hang volt ez, mint a Jankáé, és a lány is mintha a Janka lett volna, csak a gesztenyebarna haja nem rövid, hanem hosszú, a vállánál is lejjebb ért. A haja nem volt összekötve, talán azért, mert még nem száradhatott meg a reggeli gyors hajmosás után. Pedig itt a laborban aztán hamar poros lesz az ember haja, hacsak be nem köti a fejét valami nagykendővel. De melyik nő kötné be a fejét nyári melegben?

Katika alakja, magassága, szeme, és mozdulatai teljesen Jankát idézték. Elszorult a torkom és dadogva köszöntem vissza.

– Szia.

 Hogyan fogok így dolgozni egész nap, ha itt van ez a lány mellettem? Legalább csúnya lenne! Sokkal jobb lenne! – morfondíroztam magamban.

Bálint is felkapta a fejét, és a szeme ragyogott. Neki is tetszett a lány. Dumált  vele egész nap, be nem állt a szája. Persze ez a munkán is meglátszott.

– Figyelj, Bálint, ez nem lesz így jó! Nem tudjuk megcsinálni a százötven darabot, ha így folytatod, le fognak minősíteni bennünket. Ne csessz már ki velem! Már elmúlt dél, és még a fele vissza van!

Gyors talicskázás után bekerült az összes betonkocka a laborba, már csak törni és jegyzőkönyvezni kell.

A mérnök úr is benézett, úgy három óra felé.

– Látom nem állnak jól! Addig maradnak, amíg a százötven nincs kész!

Aztán már viharzott is el, az ajtót nagy lendülettel becsapva.  A könnyűszerkezetes épületnek még a falai is beleremegtek.

– Mondtam, hogy balhé lesz! Most itt rohadhatunk legalább hat óráig, mire végzünk. –mondtam szemrehányóan Bálintnak.

Fél hatra járt az idő, mire befejeztük.

– Na, gyerünk haza, leszakad a derekam a sok betoncipeléstől! Még le kellene zuhanyozni a fürdőben, akkor már otthon nem kell a lavórban!

– Figyelj, megbeszéltem a Katikával, hogy szerdán elmegyünk moziba, a nyolcórásra! – mondta Bálint, a zuhany zaját túlkiabálva.  Van egy barátnője, a Zsuzsa, azt mondja egy kicsit duci a lány, de neked jó lesz! Hahaha – és nagyot nevetett.

Gyorsan teltek a napok, és a kiadott munkamennyiségeket is sikerült megcsinálni.  Eljött a szerda.

– Bálint, milyen filmet nézünk?

– Én nem tudom, valami olasz énekesről szól.

– Jézusom! Csak nem a Gianni Morandi –„ Térden állva jövök hozzád” ?

– De, azt hiszem az! Miért?

– Már vagy háromszor láttam! A család összes nőtagját el kellett vinnem a moziba, erre a filmre. Csak tudnám, hogy mit esznek ezen a félbe vágott óriáson? A hangja az jó! De negyedszerre? Már egy is sok volt.

Na, mindegy, úgysincs más dolgom, csak odahaza henteregnék, mert itt hová menjen az ember? Kocsmába, templomba, meg moziba lehet. A kocsmához meg a mozihoz pénz kell,  templomba meg nem igen jártam, mert oda csak az öregasszonyok járnak.

– Bálint, zuhanyozás után ne menjünk haza, hanem lépjünk el a mozijegyekért!

– Rendben, de azért ihatnánk gyorsan egy sört, úgyis útba esik a kocsma.

Nem volt nehéz meggyőzni erről a fontos feladatról, mivel egész nap rettenetes meleg volt, és a védőitalként adott szódától már béka nőtt a hasunkban.

A kocsma egy sarokházban volt, a vasúttól talán száz méterre. Látszott, hogy tele van, mert a sok ütött kopott kerékpár alig fért el a ház falába rögzített rozsdás acélcsőnek támasztva. A kerékpárok vastag lánccal, és “Tutto” lakattal gondosan lezárva. Záróra felé nagy nyüzsgés és lökdösődés szokott lenni, mert a lakatkulcs ilyenkor már nehezen passzolt a zárba. Mintha mindegyik berozsdásodott volna álltó helyében.

Kocsmában a dohányfüstre kabátot lehetett volna akasztani, de ez a bennlévőket nem igen zavarta, mert így folyamatosan szívhatták egymás füstjét.  A füstszűrő nélküli Kossuth és Munkás dohányárut magam is kipróbáltam már, de csak egyszer, mert az olyan volt mintha egy ló rúgott volna mellbe..

– Két korsó sört kérek. – szólt Bálint a csaposnak, akinek a szeme sem rezdült. Sörhabos kezét a koszos sötétkék kötényébe törölte, mielőtt új korsót vett volna elő.

– Kinizsit vagy Kőbányait?

– Kinizsit, kevés habbal!– mondta Bálint.

– Annyi habbal kapják, amennyivel adom. Itt nincs arra idő, hogy csőrigéljem maguknak! Nyolc forint lesz, de aprót adjon, mert nem tudok visszaadni.

Bálint a pultra dobta a gyűrött, zöld hasú papír tízest.

– Köszönjük az úri kiszolgálást, meg a fél korsó sört! Ne adjon vissza, de legközelebb rendesen mérje, mert baja lehet belőle! Na, menjünk kifele, aztán majd ott megisszuk. Ez a füst, meg a bűz nekem is sok.

A mozi öt perc sétára volt, majdnem szemben az iskolával. A bejárata egy kiugró, elő tetővel, két beton oszlopon, hogy ne ázzon rossz időben, aki jegyet akarna venni. A falban egy kis ablak, „JEGYPÉNZTÁR” felirattal. Az ablak mögött egy ötvenes éveiben járó matróna ült vörösre rúzsozott szájjal. Krasznaja Moszkva kölni illata  dőlt kifelé az ablakon.

– Mintha csak otthon lennénk az orosz magazinban. – nevetettem. De, oda húsér jártunk nem mozijegyért.

Talán százötven ember, ha elfér a nézőtéren. Ez itt pont elég, sokszor még annyian sincsenek. Drága a mozijegy. A vasárnapi matiné, gyerekeknek kettő forint, az esti előadás felnőtt filmre öt forint.

– Ugorjunk haza! – mondtam.  Még van időnk nyugodtan megvacsorázni, aztán visszasétálunk.

– Rendben! Háromnegyed nyolcra beszéltem meg a Katival, hogy  itt a mozi előtt találkozunk.

A falu elején laktunk, talán húsz perc sétára a mozitól. A gyors vacsoránk egy májkonzerv volt kenyérrel, paradicsommal és paprikával. A házinéni megengedte, hogy a kertből paradicsomot, és paprikát szedjünk.

– „Elvinni nem lehet, csak annyit szedhetnek, amennyit megesznek .”

A lányokra egy kicsit várni kellett, mert a lányok már csak ilyenek. De aztán jöttek egymásba karolva. Zsuzsa enyhén szólva is duci volt, és ráadásul még alacsony is. Miért van az, hogy egy szép lánynak, mindig csúnya barátnője van?

– Bálint hallod… én azért nem erre számítottam. Na, mindegy, egy mozi erejéig kibírom.

A gyors bemutatkozás, és jegyosztogatás után elfoglaltuk a helyüket, Bálint, Kati, én, és  Zsuzsa. Örültem, hogy Kati legalább a baloldalamra mellém került. Jó illata volt a lánynak.  A film  nemigazán érdekelt, gondolataim viszont Jankánál jártak. Reménytelen szerelem, amit elrontottam, és úgy lett vége, hogy el sem kezdődött.

 Gianni csak énekelt, a megsárgult  légypiszkos falusi mozivásznon, könnyeket csalva a lányok szemébe.

Aztán Kati egyszer csak megfogta a kezemet, ujjait az ujjaimba kulcsolva megszorította, s közben fejét a  vállamnak támasztotta.

Így maradtunk a film végéig. Még akkor is így ültünk, amikor a lámpákat felkapcsolták.

Bálint észrevette,  és a szemeivel ölni tudott volna a haragtól. Kati kacarászva, a barátnőjével csevegve belém karolt, így indultunk el a moziból.

– Már megint leakarod csapni a kezemről a csajomat? – mondta magából kikelve.

– Zavarban voltam, nem én kezdeményeztem, de így alakult, amit annyira azért nem bántam. Próbáltam megmagyarázni a helyzetet, de Bálinttal már nem lehetett beszélni.

– Figyelj Bálint, majd a lányok eldöntik, hogy kivel akarnak randizni.

– Te senkivel nem fogsz, az biztos, mert lecsaplak, aztán ballaghatsz haza! – válaszolta az ökleit felemelve, fenyegetően felém mozdulva.

– Én nem akarok verekedni, és főleg nem veled! Az nem igaz, hogy ennyire értetlen vagy! Nem akarja, hogy te kísérd haza, akkor azt miért nem lehet megérteni?

Bálint már semmit nem értett, verekedni akart, már mindegy volt, hogy miért, csak valakin elégtételt akart venni, talán az összes eddigi sérelméért. Hátrább lépetem, hátha meggondolja magát a felbőszült fiú. De nem gondolta meg magát, csak jött tovább előre.

Elszaladni nem fogok, gondoltam, ha verekedni akar, akkor legyen. Nem vártam meg, amíg megüt, mert Bálint magasabb, és testesebb is volt nálam, ennyit nem kockáztathattam. Még egy fél lépést hátráltam, majd bevittem egy rövid jobb horgot az utolsó borda alá, ahogy az öreg Hunnál már megszoktam, nem kisebbet, és nem nagyobbat annál, hanem pont akkorát.

Bálint megállt, és csodálkozó szemekkel meredt rám. Majd szép lassan eltűnt a szeme bogara, és már csak a fehér része világított az utcai lámpa fényénél. Közelebb lépetem hozzá, és a hóna alatt megtartva, lefektettem a földre.

– Segítsetek egy kicsit, fordítsuk meg, hadd húzzam ki, mielőtt nagyobb baja lesz. Tudjátok úgy, mint amikor sót törünk játékból a hátunkon.  Felemeltük  Bálintot. Addig tartsátok, amíg belekarolok háttal, aztán elengedhetitek.

A lányok meg voltak ijedve, de azért segítettek. Kétszer-háromszor előrehajoltam Bálinttal a hátamon, hogy a görcsbe rándult hasizmok kiengedjenek. Kezdett visszatérni belé az élet.

– Jól vagy? – kérdeztem tőle. Tudsz állni egyedül?

– Azt hiszem igen. Ez most mi volt? – kérdezte Bálint.

– Verekedni akartál és kaptál egyet.

– Ha tudom, hogy ekkorát tudsz ütni…

– Tudhatnád, hogy én nem szoktam verekedni. Csak az öreg Hunnal néha, de az ló, és bírja, nem úgy, mint te.

– Te nem vagy normális! Én nem vagyok ló!

– Ló nem vagy, csak hülye, és értetlen. De én nem haragszom rád.

– Egy darabig elkísérlek – szólt Zsuzsa. Arra lakunk felétek.- mondta Bálintnak.

Kati vállára tettem a kezemet, félig ölelve. Ő pedig a derekamat fogva fejét a  vállamnak  támasztotta. Elindultunk  hazafelé a sötét falusi utcákon. Minden kerítésnél megugattak  a kutyák, de némelyik mintha csak üdvözölne bennünket, megelégedett egy-két halk vakkantással. A templom előtti kis park mellett mentünk volna tovább a gyöngykaviccsal felszórt úton, ami minden lépésnél nyikorgott.

– Nem ülünk le? – szólalt meg Kati. Még nem kell hazamennem. Itt egy pad, gyere! – és már le is ült.

Fordítva ült a padra, lábait az ülőkén áttéve, szemben a háttámlával. Leültem mellé,  hátamat a padnak támasztva. Átöleltem és megcsókoltam a lányt.

Eszembe jutott Janka, talán vele is ilyen lehetett volna az első csók… Talán. De ezt már soha nem fogom megtudni. Nagyon tetszett a lány, és élveztem minden pillanatát az ölelésének. Kati az ingemet végig kigombolva, és széjjelnyitva, hol a hátamat, hol a mellkasomat simogatta, közben csókoltam a nyakát,  és a száját.  Olyan érzés kerített hatalmába, amire eddig még gondolni sem mertem. Kigomboltam a lányon lévő kockás inget, majd a melltartóval babráltam a hátán. Masnira volt kötve, mert egy bikini felső volt. Rossz irányba húztam meg a masnit, így aztán egy határozott csomót sikerült létrehoznom idegességemben a ruhadarabon.

Egy kicsit próbálkoztam még a kioldásával, aztán feladtam.  Előre, és felfelé a lány nyaka felé húztam a melltartót, ami alól a mellei szinte kiugrottak. Nem voltak nagyok, éppen csak egy kicsivel nagyobbak, mint amekkora a tenyeremben elfért. A sötétben szinte világítottak a hófehér, kemény mellek. Kati felállt, de csak annyira, hogy szemből az ölembe ülhessen.  A bőrünk összeért, és őrülten csókoltuk egymást.

– Katikám, nem kéne neked már otthon lenni? – szólalt meg mögöttük egy női hang

Összerezzentünk, és szinte vágni lehetett volna a levegőt a feszültségtől.  A lány gyorsan visszaült a padra, még mindig háttal ülve a hangnak. Válaszolt.

– De, mindjárt megyek, csak moziban voltunk.

– Azt látom! – szólt gúnyos hangon a fejkendős idős hölgy, aztán ment tovább.

– Ki volt ez? – kérdeztem, még mindig lihegve az előbbi hevülettől.

– Az öreganyám testvére. Még képes, és bemegy apámékhoz.

Kapkodva igazgatta magán a melltartót, és gombolta az inget, közben hangosan morfondírozott.

– Mit keres ez ilyenkor erre? Csak nem idejár leskelődni, vagy irigykedni a fiatalokra? Biztos őt is megszorongatták már párszor ezen az öreg padon, lehet, hogy az hiányzik neki? Fene egye meg a vénasszonyt!

Összeszedtük magukat, aztán hazakísértem a lányt. Sokat nem kellet mennünk, mert a park túloldalán lévő utca egyik házában lakott.

Éjfélre járt már, mire hazaértem. Bálint még nem alud. Láttam kintről, hogy még ég a lámpa a szobában. Reméltem, hogy már megnyugodott ez a dilis. Kinyitottam az ajtót és beléptem.

– Na, mi a helyzet? – kérdezte Bálint.

– Semmi különös. Csókolóztunk, aztán jött egy öregasszony, valami rokon, és hazaküldte Katit.

Rosszabb fogadtatásra számítottam, de láttam, hogy már lenyugodott és belátta, hogy hülyén viselkedett.

Csütörtökön és pénteken is találkoztam  a lánnyal,  egy félreeső folyosón, ahol senki nem járt. Lopva néhány csókot is váltottunk. Esti találkozásra viszont nem engedték el a szülei.

Pénteken aztán a következő heti beosztásukat is megkaptuk. Munkahelyi gyakorlat lesz a főkajári hídépítésnél, ami jól hangzott, és érdekes feladatnak tűnt.

– Hétfőn már az új helyen kezdtünk. A tervek alapján betonvasat szereltünk. Napon voltunk, és már kezdtünk barnulni is. A hét közepe felé jutott eszembe, hogy a munkafüzet ott maradt a laborban, az asztalfiókban. Nem baj, majd munka után belépek érte.

– Az enyém is ott van, hozd el azt is!–mondta Bálint.

Délután a laborépület lengőajtaja hangosan csapódott a hátam mögött, egy hét után sem tudtam megszokni. Összerezzentem a hangra. Éppen a férfiöltöző előtt mentem  volna el, amikor női hangot, és vízcsobogást hallottam kiszűrődni. Csak nem a takarítónők zuhanyoznak odabent?

Megálltam és hallgatóztam. Ez nem lehet! Kati hangja, és nevetése szűrődött ki a zuhanyzóból. Aztán egy férfihang. –  a laborvezető mérnök úré.

Egy világ omlott össze bennem. Berohantam a laborba, kirántottam a fiókot, de annyira, hogy az a földre zuhant, és szanaszét hullott belőle minden. Felkaptam a két füzetet, otthagyva minden mást a labor közepén.

Bálint észrevette, hogy milyen feldúltan értem haza.

– Mi van, mi történt?

– Nem is tudom, hogyan mondjam. A Kati bent van a férfiöltözőben  a Németh Lacival, együtt zuhanyoznak, meg, ahogy hallottam, mást is csináltak. Szóval kivagyok!  Azt hittem, hogy ez egy normális lány. Már majdnem belé szerettem, annyira jó volt vele minden.

– A Laci biztos nem fog vele járni. Pár hónap múlva szül a felesége. Kati meg még kiskorú is ráadásul.– szögezte le Bálint a tényeket. Hagyd a fenébe, gyere, lemegyünk a kocsmába, aztán jól berúgunk.

Így is történt, aztán a pénteki nap nagyon nehezen indult.

– Azt hiszem, hajtok a betonvasból valamilyen abroncsot a fejem köré, mert úgy érzem, hogy kétszer akkora, mint normál állapotban. – panaszkodtam Bálintnak.

– Majd elmúlik, igyál vizet!

– Már kiittam a szódás ballont, a fenébe is.

– Józsi bácsi, a főépítésvezető szólt, hogy lesz kispuska lövészverseny a cégnél   szombaton, a homokbányában! Megyünk?– kérdezte Bálint.

– Persze, hogy megyünk! Legalább nem punnyadunk itt a hétvégén.

Aztán jött a szombat és  készültünk  a céges bulira. Bár mondták, hogy azért mindenki józanul jelentkezzen.

– Van egy kis maradék cseresznyém a stelázsiban. Egy deci lehet. Lenyomjuk?– kérdezte Bálint.

– Le hát!

Aztán elballagtunk a homokbányához, amit már nem használtak, csak MHSZ lőtérnek. Sokan összejöttek erre a  bulira. Volt, aki hozta a feleségét, és a gyerekeket is. Mindenkinek ki kellett tölteni a nevezési lapot, aztán rövid oktatás következett fegyverhasználatból, amit egy hadnagy tartott.

Három feladat volt: álló helyzetből, fekvő helyzetből, és térdelő helyzetből való lövészet, a huszonöt méterre lévő céltáblára.

Három tábla volt kint, így egyszerre hárman lőhettek a lővonalról.

A sorsolás úgy hozta, hogy Katival egymásmellé kerültünk.  Az adatlapok kitöltése után váltottunk néhány szót. Nem szóltam semmit a zuhanyzós dologról,csak  annyit kérdeztem.

– Mi együtt vagyunk még? Vagy vége?

– Ezt elég bonyolult lenne most elmagyaráznom. Ha már megkérdezted, akkor  nem!

– Azért megpróbálhatnád elmagyarázni, hogy miért?

– Nem hinném, hogy lesz rá alkalom. Megfordult és  tovább ment.

A nevetését innen-onnan, a csoportokba összeverődött beszélgetők felől hallottam még. Aztán mi kerültünk sorra. Három-három lövést kellett leadni mindegyik helyzetből.  A hadnagy kiosztotta a kilenc darab lőszert és kisétált a lővonal szélére.

Álló helyzet! Csattogtak a fegyverek. Kati nagyon jól lőtt. Nem csoda, lövész klubtag volt, és rendszeresen járt ide gyakorolni.

Táblaellenőrzés! Kati, huszonkilenc, nekem huszonöt,  Laci bácsi, huszonhárom.

Új lőlapokat ragasztottak a táblára. Térdelő helyzet!

A  második lövés előtt jobbra néztem, Katira.

– Te nem lősz? Még üres a táblád.

– De, mindjárt.

Célzás közben, a szemem sarkából valami furcsát láttam, ami miatt ismét a lány felé fordultam. Kati a jobb lábán térdelt, bal könyöke a felhúzott bal lábán, és bal tenyerében a cső vége. A puska, előtte negyvenöt fokban, a tus az oldalán feküdt. A lány jobb kezének nagyujja az elsütő billentyűn.

Tekintetünk összetalálkozott.  A lány mosolygott, de szemeiből valami furcsa elszántság tükröződött.

Suttogva, lassan beszélt:  ma j d  o d a á t!

Nem értettem, hogy mi ez az egész, aztán egy pillanat alatt átvillant az agyamon, hogy mire készül a lány.

– NEEEEE! – ordítottam, és már léptem volna a lány felé, hogy kiüssem a fegyvert a kezéből.

A csattanás valahogy tompább volt, mint, amit eddig hallottunk. A lány nem mozdult, ugyanúgy térdelt, mint eddig. Megkönnyebbültem, talán mégsem történt tragédia. A lány, mintha egy lassított filmben lenne, lassan előre dőlt, fegyvere keresztben feküdt a teste alatt.

Oda ugrottam. Lába még rángatózott. Megfordítottam, de nem látszott rajta semmi. Sem a fején, sem az arcán, csak egy kis vércsík, ami a szájától a nyakáig tartott, majd eltűnt a kockás ing alatt.

Aztán nagy futkosás, és kiabálás kezdődött.  Megjöttek a mentők is, megvizsgálták a lányt.

– Még él! Bevisszük, aztán majd meglátjuk.

A lövészetnek és a céges bulinak vége lett. Lassan mindenki elindult haza. Zsuzsa jött szembe velünk az úton, megállt előttünk.

– Mekkora egy szemét vagy te.- szólt hozzám ingerülten.

– Én? És miért, ha szabad kérdeznem?

– A Kati terhes volt!

– De nem tőlem, hanem a Németh Lacitól! – és elmeséltem a lánynak a férfi öltözőben történteket.

– Ne haragudj! Én azt hittem, hogy ti jártok még.

– A mozi utáni este volt az első, és egyben utolsó találkozásunk. – mondtam Zsuzsának.

Kati elvetélt, de az életét megmentették. Tolókocsiban, szellemi fogyatékosként és mozgássérültként élte az életét.  Az arca semmi érzelmet nem fejezett ki, csak nézett maga elé, még jó pár évig. Valakit vár, azóta is, odaát.