10.(Csak mesélek kötetből)
Endre jött velem szembe. Gyerekkori barátom, akivel sok zsiványságot vittünk véghez, és akivel a barátságunk igen korán kezdődött. A kórházban együtt ráztuk a kiságyat a fertőző osztályon, olyan sárgán, mintha valami ázsiai népcsoport tagjai lennénk. Felváltva üvöltöttünk anyáinkért, akiket az ajtó üvegén keresztül láthattunk csak.
Telt az idő, és kamaszodtunk már. Minden érdekelt bennünket, de főleg azok a dolgok, amiket más nem tudott. Endre tudott hátra, és előre szaltózni. Helyből, mindenféle nekifutás nélkül. Ez nekem nagyon tetszett, és meg is próbáltam párszor, az instrukciói alapján. De, vagy háttal, vagy fejjel értem a földre, amitől úgy éreztem magam, mintha egy autó ment volna keresztül rajtam. Akkor éreztem valami hasonlót, amikor először dobott le a ló, de akkor nem csak estem, hanem repültem is, és földet éréskor mintha az összes belső szervem átrendeződött volna a nagy nyekkenés következtében. Szorgalmasan próbálkoztam tovább a szaltóval. Endre közben jókat röhögött rajtam, és egymás után több szaltót is ugrott a vékonyka gyerek.
– Nézd, így kell! – aztán csinált egy hátra szaltót.
– Nekem elég volt, még a végén ütődött leszek.
Endrének mindig folyt az orra, de még nyáron is. Hogy mi baja volt? –az soha nem derült ki. Sokszor rászóltam.
– Töröld már meg, mert elhányom magam!
– Akkor ne nézd!–mondta vigyorogva, majd egy nagyot szívott az orrán, és a lába elé köpött
– Elmész te a francba, hülye gyerek!
Endre apja magas rangú rendőrtiszt volt, aki még középiskolás korunkban meghalt. Azt mondták, hogy infarktust kapott, de voltak olyan hangok is, hogy öngyilkos lett, és olyanok is, hogy esetleg segítettek neki elérni a túlvilágot. Mi volt az igazság? Arról sosem beszélt, vagy ő sem tudta.
Gyorsan kitavaszodott hetvenkettőben. Aztán egy szempillantás alatt beköszöntött a korai nyár is, amikor Endrével összefutottam az utcán. Már régen találkoztunk.
– Hová mész ilyen sietve? – kérdezte.
– Hadkiegészítő Parancsnokságra! Be kell mutatni a jogosítványomat, meg az iratokat, hogy elvégeztem a tanfolyamot.
– Ne hülyéskedj! Te tudsz autót vezetni?
– Aha! Személyt, meg pótkocsis teherautót is. Hová ezzel a hátizsákkal? –böktem rá a keki színű, durva vászonból készült zsákra, amibe egy kétkilós kenyér is nehezen fért volna bele.
– Én is a Hadkiegészítő Parancsnokságra megyek. –mondta vigyorogva. Kell valami igazolás az útlevélhez, hogy egy hónapon belül nem akarnak bevonultatni katonának.
–Nyaralni mész?
–Jugoszláviába megyek, a rokonok már várnak Lazzaretto-ban. – mondta. Csak át kell úsznom éjjel Olaszországba, aztán már megyek is velük Svédbe. Gyere velem! Nem kell többet úszni, mint Agárd és a Szúnyog- sziget között.
Kamaszkorunkban jó párszor leküzdöttük ezt a távot. De csak azért, mert azt nem sokan csinálták utánunk. Ott kezdődött a dolog, hogy nagyon tetszett a motoros hajó, ami oda-vissza járt a tavon egész nap. Csak néztük vágyakozva, mert pénzünk az nem volt hajókázásra.
Hogy mi se maradjunk ki az élményből, átúsztunk a hajó után, na meg vissza is.
– Gyere velem! Jót hülyülnénk, és legalább nem egyedül mennék.
– Te disszidálni akarsz?
– Igen!
– Miért? -nem jó itt neked?
– Ezt bonyolult lenne most elmagyarázni. Apám miatt!
– De hisz, apád meghalt!
– Pont azért. Majd egyszer elmagyarázom. Na, gondold meg! – mondta Endre. Én pénteken megyek, ha jössz, ha maradsz. De egy szót se senkinek.
– Figyelj! Én, ha akarnék, se mehetnék, mert le kellett adni az útlevelemet az MHSZ-es jogosítvány miatt. Most már addig nem engednek ki sehová, amíg le nem töltöm a katonaidőmet. Ez volt a feltétele az olcsó jogosítványnak. A másik ok pedig az, hogy én tudom, mi a honvágy. Sírtam én már eleget, ahol senki nem látott, pedig csak néhány hónapig voltam távol otthonról. Azt tudod, hogy nagyon sokáig nem jöhetsz haza? Még akkor sem, ha anyáddal valami történik.
– Tudom. – mondta szemlesütve, inkább csak magának.
– Látom, te ezt már eldöntötted. Vigyázz magadra, és ügyes legyél. Én sosem árulnálak el!
– Tudom, azért szerettem volna, ha te is jössz. – aztán kezet nyújtott, összeölelkeztünk, és férfiasan megveregettük egymás hátát.
– Menjünk, aztán majd találkozunk egyszer, ha az élet úgy hozza.
Az élet azóta sem hozta úgy, pedig eltelt negyvenkét év. Talán egy hónapja találtam meg az egyik külföldi közösségi oldalon. Hagytam neki üzenetet, és az ismerősein keresztül is próbáltam elérni.
Aztán eszembe jutottak azok a barátok, akik már fiatalon itt hagytak bennünket. Életük derekán, amikor már lett volna idejük élni. A névsor egyre hosszabb. A legutóbb Imre ment el, majd Olga.
Endre már három éve nem lépett be az oldalára…
– Endre! Még nem jöhetett el az idő, még dolgunk van! Még beszélnünk kell egymással, egy üveg bor mellett.
Utóirat:
Hosszas keresgélés után, ma sikerült beszélnem a testvérével. Endre, három éve meghalt.
Hírek:
„Betonelem gyalulta le a Skodát a 81-es főúton”
- július 22. csütörtök, 15:31
[Lánglovagok.hu] BELFÖLD
„Életét vesztette annak a személygépkocsinak a vezetője, amelyre menet közben egy többtonnás betonelem zuhant csütörtökön délelőtt a 81-es főúton.”
“A Kisbéri Önkéntes Tűzoltóság és a Komárom-Esztergom Megyei Rendőr-főkapitányság tájékoztatása szerint az Ászár felől Kerékteleki irányába tartó Skoda Fabiára egy 3,1 tonnás betonelem zuhant a szemből érkező Scania pótkocsis teherautóról, éppen akkor, amikor a teherautó a Skoda mellé ért. A betonelem legyalulta a személygépkocsi tetejét, majd az útra esett. A Skoda 58 éves, magyar származású svéd vezetője a helyszínen életét vesztette, holttestét a kisbéri önkéntes tűzoltók szabadították ki a roncsból.”
Nyugodj Békében Endre! (2014)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: