Sperhakni

8.(Csak mesélek kötetből)

A sperhakni: egy közepes méretű szegből készített, a végén behajlított, és ellapított eszköz, amivel az egyszerűbb zárak kinyithatók. Ez a felismerés vezetett a spájzban őrzött, alig két hete eltett lekvárok megdézsmálásának gondolatához.  Mamának már a befőzésben való aktív közreműködésünk is gyanús volt.  A Barack, a húszliteres nagy lábosban, fakanállal való kevergetés közben, pfhú, pfhú hangokat hallatott. Egy óra főzés után, a színe olyanra változott, mint az olvadt láva, és a bugyborékolása is valami hasonlónak tűnt. Nos, ilyenkor rögtön előkerültek az evőkanalak az asztalfiókból és – természetesen kizárólag minőség ellenőrzés céljából – teli kanalakkal szedtünk a forró lekvárból, fújtuk és kóstoltuk a baracklekvárt. Az sem nagyon zavart senkit, ha egy-két, égő sebet szerzett az ember. Mama, a forróvízben előmelegített üvegeket merőkanállal töltötte fel az isteni anyaggal, majd a megnedvesített celofánt gondosan az üvegek szájára feszítette, és befőttes gumival rögzítette. Lavór, kis kád, és minden olyan tárgy előkerült, ami alkalmas a forró üvegek befogadására, dunsztolásra.  A megtöltött üvegek, pokrócok, törölközők, kispárnák közé kerültek. Másnap aztán szépen sorban a spájz polcaira rakosgattuk a kész lekvárokat, amik már akkor is igen hívogatóan néztek ki. Mama azonnal bezárta az ajtót, a kulcsot pedig a köténye zsebébe csúsztatta. Sarkon fordult. Visszanézett ránk, és láttuk a szemében a győzelem, valamint  az elszántság mosolyát, hogy mindenáron megvédi a lekvárokat a sáskahadtól.

— Egyétek a fáról a frisset! — ez kell télire!

Meglepődve néztünk egymásra. Ez így nem igazságos, legalább egy üveggel kaptunk volna. Csalódottságunkban bosszút forraltunk a mama ellen. Bár nagyon szerettük, még akkor is, amikor felbosszantottuk, és seprűvel kergetett bennünket az udvaron,  néha odacsapva egyet a lábunkra. Mezítláb, fekete klott gatyában, futva kerülgettük a kacsa fröccsöket, hangosan nevetve a macska-egér játékon. A ház összes kulcsát begyűjtöttük, hogy ellenőrizzük van-e olyan közöttük, ami esetleg nyitja a mi hőn áhított helyiségünket. Nem volt. Viszont a pincében egy kis faládában találtunk kalapácsot, harapófogót, rozsdásodó reszelőt, hidegvágót, és smirglit is, amit már párszor használhattak, de visszakerült a ládába. Úgymond, „jó lesz az még valamire.” Volt ott még egy tenyérnyi, téglalap alakú tömör vas, ami három-négy centi vastag lehetett. Talán szegeket egyengettek rajta valamikor. A szerszámkészletünk nagyjából ki is merült. Már csak azt a régi festékesdobozt kellett megtalálni, amiben a pici szegtől az egész nagyig, mindenféle méret megtalálható. Egy tizenkettő centis szeget választottunk. A zsákmány megszerzéséhez vezető út elég fáradságosnak bizonyult, mert satu, amibe a szeget befoghattuk volna a hajlításhoz, az nem volt. Néhány vízhólyag után valahogy a kreativitás mindig győz. Leginkább akkor, amikor a szemed előtt ott lebeg egy lekvárosüveg képe. A terv a következő volt: fogunk egy darab fát és a kis tömör acélt, melyek között két centi távolságot hagyunk. Ráfektetjük a szeget keresztben, remélve, ha a szegre helyezett hidegvágót keményen megütjük a kalapáccsal, akkor a szeg meghajlik. Utána csak ki kell kalapálni szép laposra, a szeg hegyes és behajlított végét.Majd reszelővel  szép egyenesre reszelni. A következő egyszerűnek látszó mozzanat a kulcs fejének kialakítása volt, hogy megfelelő erőt lehessen vele kifejteni. A szeg másik végét az előző hajtással ellentétes irányban kellet meghajtani. A  kerek fejet érdemes még lereszelni, mert könnyen felsértheti az ember kezét. A sperhakni készen állt a bevetésre! Most már csak ki kellett várni a megfelelő időt a nagy próbáig.  Erre a délután tűnt legalkalmasabbnak, mivel a mama mindig lefeküdt szundikálni egy kicsit. A konyhaajtót csendben becsuktuk, hogy az esetleges zajok ki ne szűrődjenek, majd nekiálltunk a műveletnek. Nem volt egyszerű a dolog, mert meg kellett találni a kis nyelvvel azt a pontot, ahol a zárban lévő retesz elmozdítható. Harmadik-negyedik próbálkozásra sikerült. Már nyílott is az ajtó. Így aztán egy-egy üveg  friss lekvárral távoztunk a spájzból. Az ajtót pedig gondosan visszazártuk. A szobában aztán Rejtő Jenőnek  azóta klasszikussá vált ponyvaregényei és  a lekvárosüvegek társaságában megállt az idő. Nemhogy megállt, hanem visszafelé ment. Együtt osztottuk a pofonokat Fülig Jimmy-vel, „aki talpig világfi, és akinek folyó írása volt – csak a nagybetűt nem ismerte mindet.” Vanek úrral megjártuk Párizst, és többek között megtudtuk tőle, hogy „Minden verekedés úgy kezdődik, hogy a civilizációt visszaütik”. Az ágyon hason fekve, előttünk a könyvvel és kezünkben a kanállal, ettük a lekvárt, mikor ránk nyitott a mama.

– Büdös kölykök, ide a kulcsokkal!

De nekünk kulcsunk az nem volt, csak sperhaknink, amit aztán sorozatban kezdtünk gyártani.  A mama köténye meg úgy zörgött főzés közben a sok elkobzott sperhaknitól, mintha egy vastelep lenne a nyakába akasztva. Lassan elfogytak a szegek a festékesdobozból, és a mama is megöregedett. A lekvárt sem kellett már elcsórni, inkább már tukmálta.

– Vigyél a dédunokáknak! 

Már huszonöt éve nem veszekszik velünk. Kilencvenöt évesen, csendben elment a Papa után.