Pogányságom története

7.(Csak mesélek kötetből)

Nem is tudom hol kezdjem. Annyi minden kavarog a fejemben. Emlékképek, amelyek újra és újra megszólalnak bennem. Emlékképek, melyek hol sötétek, hol pedig vidámak. Különböző életek és tárgyak, mind-mind a múlt egy darabját idézik fel.

Ez a kis történet abból az időből való, amikor még a béke, az BÉKE volt, a nagy világégés után.

A Toldi Miklós utcában egy kicsi, szobakonyhás, üvegverandás, féltetős házban kezdődött.  Az épület szerényen Visi bácsiék hatalmas tűzfalú házának támaszkodott. A kicsi házat nagyapám építette a székesfehérvári búr-telepen. Főként bontott anyagokból — amihez olcsón hozzálehetett jutni — közvetlen a háború után. Ebbe a kicsi házba születtünk mind a hárman, és innen indult az életünk. Itt éltünk együtt, a nagymamámmal, aki egy hófehér hajú madárcsontú asszony volt. A mama egy éjszaka alatt  őszült meg a bombázások alatt. 1948-ban pedig megözvegyült, mert nagyapámat elvitte egy félrekezelt tüdőgyulladás. Még csak ötvenkét éves volt a nagymama, és már túl volt két világháborún, menekülésen, és kitelepítésen. Az arcán mély barázdákat hagyott a kegyetlen sors. Aztán anyám, aki az ÜVÉRT telepen dolgozott a város másik végében, mint kereskedő. És apám, aki még csak néhány éve szabadult az orosz fogságból. Miután megszületett a húgunk, apánkat bevonultatták  katonának, mert katonaköteles korban volt. Így laktunk ott együtt hatan. A nagymamám, anyám, apám, valamint a húgom, a bátyám, és én. Na, meg Cilus macska, aki bejöhetett néha melegedni a konyhába. Mind  az orgonasípok, úgy jöttünk egymásután.  Az 50-es években, ez már csak így volt.

A mama hitt Istenben, de nem áhítatoskodott, mert arra sosem volt ideje. Templomba sem járt rendszeresen, csak a nagyobb ünnepeken. Fizette az egyházadót, és ismerte a plébános urat. Ennyi tellett az idejéből. El kellett látni a három unokát, az apró kertet, és a sárga kiskacsákat, akik vidáman civakodtak a kertből szedett kákicson, és az udvaron elásott páncélsisakból ittak. Vagy ha úri kedvük úgy tartotta, akkor meg is fürödtek benne. A páncélsapka már úgysem hiányzott, német vagy orosz tulajdonosának. Szerencsétlen, önként valószínűleg sosem vált volna meg tőle. Főleg ha tudja, hogy kacsaúsztató lesz belőle.

De maradjunk a lényegnél. Sajnos a folytatás nem lesz vidámabb, mint a kezdetek.

Szent István napi ünnepi körmenet volt a Lenin úton. Már az elképzelés is nevetségesnek tűnik ebben a párosításban, de annak idején, ez senkit nem zavart. Mama már kora reggel készülődött. A fejébe vette, hogy erre ő is elmegy, megnézi azt a nagy sokadalmat, és azt a sok szép egyházi díszruhát, amit a papok csak ilyenkor vesznek fel. Találkozik a többi öregasszonnyal és megbeszélik a világ dolgait.  Pletyka nélkül meg amúgy sincs öregasszony. Nagy örömmel, és élményekkel telve jött haza, millió mesélni valóval, hogy  melyik pap milyen ruhát, és milyen süveget viselt.

– Volt ott lila és aranyszínű, fehér és földig érő brokátköpeny aranysujtással. És mindenki énekelt. Azt nem tudom, hogy mit, de szép volt. És vitték a Szent István jobbját, amit ugyan nem láttam, mert sokan voltak körülötte. Csak egy díszes láda volt üvegtetővel, és egy olyan szerkezet volt felette, mint egy baldachinos ágy, aminek a négy lábát papok vitték.  Kereshetünk egy kis pénzt! – újságolta örömmel.  Szólt a plébános úr, hogy segítségre van szüksége!  Mondtam, hogy segítünk neki, mert nőnek a gyerekek, és az összes cipőnek le van már vágva az orra, hogy elférjen benne a lábuk. Jön a tél! Ha nekünk nem is jut, legalább a gyerekeknek legyen! Három cipőre biztosan nem futja.  

Lehajtott fejjel ült a viaszos vászonnal letakart hokedlin és csontos kezeivel az üres  kötényzsebben kotorászott,mintha pénzt keresne.

–Vennék én nektek, de ott maradt a nyugdíjam a románoknál, mikor áttelepültünk. Talán ha a papa beleegyezett volna abba, hogy felveszi a román állampolgárságot, és románosítja az ősi nevet… Talán akkor lenne nyugdíj!  Akkor tudnék én is egy kis pénzzel segíteni. De a papa inkább hagyta volna felnégyeltetni magát, minthogy ő román legyen valaha is.  Ő, aki a vérében germán. De nem olyan, mint akit csak úgy idetelepítettek. Hanem olyan, akinek a felmenői is itt éltek már évszázadok óta ezen a földön. Aki nyelvében és hagyományaiban germán, de lelkében magyar. Aki a magyar hazáért az életét adta volna bármikor. Aki megjárta az olasz frontot, otthagyta és gyászolta sok pajtását.  Otthagytunk mindent a Románoknak, hogy a fene essen beléjük! A nagy házat, a lovakat, a kocsikat. A fűzfa partos Begát, amit arra csak Béga-nak mondanak. A partján oly sokat sétáltunk, kéz a kézben a papával. Etát és Irént, a nagyobb lányokat. Ott hagytuk a német, a magyar és a szerb barátokat. Temesvárt! A fiatalságunkat! Földönfutók lettünk, és a papa sincs már. —panaszkodott tovább. Ez a panasz nem nekünk szólt, hanem inkább csak magának. 

– Segítesz így is eleget mama! Megfőzöl, vigyázol a gyerekekre, rendben tartod a házat és a kevés kis jószágot. Főzöl lúgos szappant is a mosáshoz. A kicsi kert is terem annyit, hogy kiegészíthessük az ennivalót. Ez a te nyugdíjad mama! – mondta anyám, akivel amúgy hol jóban, hol rosszban voltak.

– Mit kellene a plébános úrnak segíteni? – kérdezte anyám.

– Kukoricát morzsolni!

Hogy honnan volt a plébános úrnak kukoricája a város közepén, azt még a mai napig sem tudom. Ahogy azt sem, hogy mit kezdett a kukoricával. Csak sejtéseim vannak, ennyi év távlatából. Városi gyerekként kukoricaföldet sosem láttunk. Végképp nem értettem, hogy minek kell a kukoricát lemorzsolni, amikor a mama egyben szokta megfőzni, ha néhanapján jutott egy kis ínyencség az asztalra. Azt, hogy a főzhető kukorica, meg a takarmánykukorica nem ugyanaz, csak jó tíz évvel később tudtam meg.

Október táján már hűvös szelek fújtak, és csak néha sütött ki a nap. Üzenet jött a plébánostól, hogy lehet menni, morzsolni. A mama nagy lázban égett. A  Cilus macskát, aki akkor már több, mint tíz éves volt, és évente  kölykezett, zavargatta a konyhából. Pedig neki is jólesett a sparherd alatt egy kis meleg.

– Gyerekek, készüljetek! Gyorsan-gyorsan! Cipő, meleg pulóver, kabát! Sietni kell, mert meghozták a kukoricát! — sürgetett bennünket  öreganyám.

Felnőtt fejjel végiggondolva a Toldi Miklós utcától a templom nincs nagyon messze. Persze a három gyerekkel és a kicsi lábakkal majd egy órás út volt, míg odaértünk. Hideg, csípős szél fújt, ami a zöld posztó kabáton is áthatolt. Kezünk zsebben, mert kötött kesztyűnk talán csak tizenkét évesen lett először. Mama izgatottan sürgetett bennünket, hogy igyekezzünk, igyekezzünk. 

– Ne piszkáld azt a kabátgombot, mert leszakad, elgurul, és nincsen másik helyette. Aztán járhatsz nyitott kabátban!

A plébános úr a kis udvari haranglábnál várt már bennünket, ki volt készítve két kis barnára festett pad szürke lópokróccal letakarva. Így hívták azt a pokrócot, ami durva és szúrós volt, de ülni jó volt rajta. A rengeteg csöves kukorica fele a nyitott kapun belül, fele pedig az utcán. Sokszor jártam azóta arra. Talán két köbméternél több nem is férne be a kis udvarba. De a gyerek szeme, amíg fel nem nő, mindent nagyobbnak lát, mint a valóság. A törékeny mama mellett a fekete köpenyes plébános is óriásnak tűnt, főleg, hogy a szél bele-bele kapott a köpenyébe. Ettől aztán végképp úgy nézett ki, mint egy hatalmas fekete varjú.

– Juliska, a morzsoltat a zsákokba, a csutát balra, a harangláb mellé. Az megy a tűzre. Na, igyekezzenek! – károgta a nagy varjú.  Kész kell lenni, mielőtt megjön az eső, mert vizesen nem lehet zsákolni a kukoricát.

Sosem morzsoltunk kukoricát azelőtt, de hát honnan is lett volna nekünk ennyi kukoricánk. Nagymama matatott valamit a virágos kis szütyőben és előhalászott három morzsolóvasat. Hogy neki honnan volt morzsolóvasa, és egyáltalán minek kellett az neki?-nem tudtuk. Talán kölcsönkérte valakitől. Előkerült még egy marékra való csíkokra tépett fehér vászon is, amibe belekapott a szél, és úgy lobogott a mama kezében, mint májusfákon a színes szalagok. Talán valami szakadt lepedőből hasította őket. Minek kell ez a morzsoláshoz?-ezt sem tudtuk. Aztán rájöttünk, hogy gyerekkézhez nem volt morzsoló. Így a mama addig csavarta a fém nyélre a vásznat több rétegben, amíg az nem passzolt a kezünkhöz.

A húgom nem morzsolt. Ő csak adogatta a kukoricát. Mama mutatta, hogyan kell.

– Bal kezedben fogod a csövet, ha van rajta héj, akkor azt letéped. Jobb kezeddel félkörös mozdulatokkal a bordás vasat rányomva a csőre, lemorzsolod a szemeket.

Nem bonyolult, csak elsőre tűnik annak. És nehéznek sem gondoltuk. Aztán ahogy fogyott a kukorica, úgy nőttek a vízhólyagok a tenyerünkön. De nem panaszkodtunk, mert már megtanultuk, hogy nyafogva is meg kell csinálni a munkát. Akkor meg már jobb csendben, valami másra gondolni. A vízhólyagokat lassan felváltották a vérhólyagok, amik akkor keletkeztek, amikor a kezünk lecsúszott és odacsípődött a fűrészfogas morzsoló és a kukorica közé.

– Töröljétek már meg az orrotokat, mert rossz rátok nézni! – szólt ránk a mama.

A hideg széltől és a munkától kipirosodott az arcunk, és az orrunk leve is megindult néha, de ha nem álltunk meg, akkor nem fáztunk.

A mama ebédre is pakolt, belefért a kis szütyőbe pár szem paradicsom – aminek már az utolját szedte le a bokrokról. Barna kenyér, zsír, és egy kiskés a kenyérhez, meg a zsírhoz. Befaltunk mindent egy pillanat alatt. Aztán délután jött még három fejkendős öregasszony, nekik kellett a pad, így  állva dolgoztunk tovább. Gyorsan haladtunk, mert az asszonyok már nem először csinálták ezt.  A piros csuták csak gyűltek, gyűltek halomba.  A lemorzsolt kukoricát kis lapáttal raktuk a nagy barna vászonzsákokba. A plébános csak ekkor került elő. A zsákokat megemelni nem tudta, csak húzta végig az udvar kövén. Aztán eltűnt velük valahol az épületben.

Októberben már korábban esteledett, de az idő kegyes volt hozzánk, hogy a szél, csak a sötét felhőket kergette a fejünk felett, és a Jóisten nem bökte ki a sok felhőt, hogy vizet zúdítson ránk. Elfáradtunk, mire a csutát  behordtuk a kamrába. Az asszonyok is leporolták a ruhájukat, kirázták a sötétkék vászonkötényüket, és kiseperték az udvart.

A portól, vagy a hidegtől, vagy talán mindkettőtől elkezdtem tüsszögni, szinte abba sem tudtam hagyni.

– Na, menjetek kifele, itt a kapu előtt várjatok, mindjárt jövök! — mondta a mama.

De nem jött, és már türelmetlenek voltunk.

– Mi van már, miért nem jön a mama?

Aztán jött, mint egy fúria. Soha nem láttuk még ilyennek. Soha nem kiabált, még akkor sem, ha  megharagudott ránk egy zsiványság miatt. Most valami olyan volt az arcán, amitől megijedtünk. Előbb csak legörbült a szánk, de nem jött vigasztalás. Majd sírás lett belőle. A nagydarab, fekete ruhás pap, akinek a köpenyét lebegtette a szél, ott állt fázósan az udvaron. Szemben vele a törékeny kis öregasszony.

– Isten fizesse meg a segítségünket? Van magának szíve? Itt a három gyerek, egész nap dolgoztak. Verje meg magát a Jóisten! Ne élje meg a karácsonyt! —kiabált vele a mama.

Azt mondják, szép temetése volt. December 20-án magához szólította a Jóisten. Azt, hogy más vétke is volt-e, ami miatt mennie kellett, azt nem tudtuk meg. A temetésre már nem ment el a mama, csak a szomszédasszony mesélte neki, hogy a püspök úr mondta a beszédet, és hogy nagyon sokan voltak.

A mama aztán soha többé nem kívánt rosszat senkinek, akármilyen mérges volt. Az én szívembe viszont ettől kezdve a Jóisten valahogy nem talált utat. Bár én sokszor meglátogattam Isten házát, de mindig valami nézeteltérésünk támadt a szolgájával, így aztán  nem tudtunk összebarátkozni.  

Mózes 1:27) “Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.”  Nos, én ezekben az emberekben hiszek, mert mindenki jónak születik. Csak közben történnek dolgok velük…