Hosszú ház volt, egymásba nyíló öt szobával. A legnagyobb talán harminc négyzetméter is lehetett. Ott terpeszkedett a hatalmas zongora az egyik sarokban a kicsi, kör alakú fekete forgószékkel. A sötétbarna borjúbőr garnitúra – egy kisebb és egy nagyobb kanapéval – az egyik fal mellett állt. A négy nagy fotel és a faragott dohányzóasztal a szoba közepén kapott helyet. Az egész szoba vastag perzsaszőnyeggel volt borítva. A régi hajópadlót a nénikém parkettára cseréltette. Rezső bátyám morgolódott is miatta.
– Minek kellett kicserélni parkettára, amikor úgyis telerakja szőnyeggel!
Aztán volt itt még, egy kisebb könyvtárra való könyv is a tömör fából készült, sötét színűre pácolt könyves szekrényekben, amik a szoba egyik oldalán faltól-falig sorakoztak, és majdnem a mennyezetig értek. A szoba közepén a dohányzóasztal felett kristálycsillár lógott, amit a nénikém mindig nagy gonddal porolgatott. Szerettem ebben a szobában lenni a szép bőrkötésű lexikonok között, amik aranyozott gót betűkkel voltak díszítve. A kedvencem Brehm: „Az állatok világa” német nyelvű kiadása volt, az ezerkilencszázhúszas évekből, gyönyörű festett képekkel. Súlyos, nagy könyvek voltak, tizenkét kötetben. Ebbe a szobába csak cipő nélkül szabadott bemenni, és az ablakredőnyök is mindig le voltak engedve. Akkor lehetett csak felhúzni, ha beültem valamelyik fotelba és olvasgattam naphosszat, vagy amikor kalimpáltam a zongorán. Hallásom az nem nagyon volt, és azóta sincs. A nénikém nagy bánatára, aki képes volt órákig szekálni a zongorázással, mondván:
– Olyan szép hosszú ujjaid vannak, hogy bármelyik zongorista megirigyelné.
Zongoratudásom aztán kimerült a „Boci-boci tarka” című alapműben, amit talán ma is el tudnék játszani. Hétvége lévén egy kicsit lustálkodtunk Rezső bátyámmal, aki éppen valami kalandregényt olvasgatott, én meg a szőnyegen ülve lapozgattam az egyik lexikont. A „díszhalak tartása” című fejezet kimondottan érdekelt. A gyakorlati részeket Rezső bátyám kétszáz literes akváriumán próbálgattam, több-kevesebb sikerrel. Az elején még előfordult, hogy be kellett vonatozni Temesvárra új halakért. De belejöttem, és már magamnak is ragasztottam akváriumokat, kicsit és nagyot is, amikor a szilikon-kaucsukragasztó megjelent a boltokban.
– Csengetett valaki! – jött be Irén néném könyékig tésztás kezekkel Menjél fiam, nézd meg ki az?
Kiszaladtam a kapuhoz, aminek szögvas keretén okkersárgára festett acéllemez borítás volt, ahogy a majdnem két méter magas kétszárnyas nagykapun és a mellette lévő személybejáró ajtón is. A festék már pergett néhány helyen, és kilátszott alóla, hogy volt az már sötétbarna, és zöld is egyszer. Amilyen festéket éppen kapni lehetett a hatvanas évek közepe táján. Kilátni nem lehetett, ezért az ajtó nyitása előtt mindig megkérdeztük, hogy ki az? Irén néném pedig már jó párszor kérte, hogy legyen legalább a kisajtón valami ablakféle, amin látná, hogy ki van a kapu előtt. De Rezső bátyám úgy gondolta, hogy ez a kapu már így fog elrozsdásodni, ahogy van.
– Guten Tag, ich bin Ihr Nachbar, Tinnemann.
Megismertem a hangját a szomszéd Hanzi bácsinak, aki nem nagyon szerette ha bácsizom. Pedig nekem a tegeződés nem jött a számra, mert majdnem annyi idős lányai voltak, mint én.
– Nyitom! – szóltam ki a kapun.
– Windisch urat keresném, meg te is kellenél! Szükségem van egy kis segítségre!
– Jöjjön be Hanzi bácsi, itthon van a Rezső bátyám, aztán megbeszélik, hogy mit kellene segítenünk.
Hanzi bácsi majdnem olyan magas volt, mint Rezső bátyám és pont olyan szikár német ember, mint ő. A lányai is rá ütöttek. Mondta is a tánti sokszor…
– Ezeknek a szomszéd lányoknak nehéz lesz férjet találni, ha már most ilyen nagyra nőttek.
Pedig szívesen összeboronált volna a kisebbik lánnyal az Adéllal, aki hét közben is szász népviseletben járt. A ruhát a Hanzi bácsi anyja kézzel hímezgette. Adél haja hátul varkocsba volt fogva, és a fejtetőn hátravezetve. Pamutos vászonból készült ingben, az ing felett bársony anyagból bőrrátétekkel díszített, színes gyapjúhímzéssel kivarrott mellényt viselt. Ragyogott a négy díszes fémcsat, amivel a mellény, a domborodó mellű kamaszlányon záródott. Zöld brokát, fekete szegéses sűrűn szedett szoknyája volt, előtte fehér hímzéssel gazdagon díszített tüllköténnyel. A kötény széleit is kézi csipke díszítette. Derekán díszes öv volt, a lábán fekete bőrcsizma. Adél gyönyörű lány volt, és büszkén viselte a nagyanyja által készített ruhákat. Még csak tizennégy éves múlt, és már majdnem olyan magas volt mint én.
– Tánti, ne viccelj! Adélka még növésben van, hogyan néznénk ki pár év múlva egymás mellett?
– Nagyon rendes, dolgos család! – kommendálta a kislányt Irén néném – Kistoronyból jöttek, vagy ahogy az ottani szászok mondják, Neppenderfből. Szép kis falu volt, de most már majdnem összeépült Nagyszebennel. Aztán a Hanzi elvette ezt a gazdag sváb leányt, a Fridát. Dolgos emberek voltak annak a szülei is. Szép nagy sváb házuk van bent a központban. Az öregek pár éve meghaltak és a házban a Frida testvére lakik a családjával. De már nem sokáig, mert úgy hallottam, hogy ők is kitelepülnek Németországba. Hanzi bácsi a termelőszövetkezet géptelepét vezette, gépészmérnök volt. Nagyon ügyes ember, mert minden motort megtudott javítani, még a villanymotorokhoz is értett. Az öreg szivattyút is mindig ő javította meg, ami a kútból húzta a vizet, hogy locsolni tudjunk.
Hanzi bácsi kilépett a papucsából, amiben jött és üdvözölte Rezső bátyámat.
– Jó napot, doktor úr!
– Jó napot Hanzi! Mi járatban?
– Szerdán megyünk mi is, itt hagyjuk a hazánkat.
– Ne mondjon már ilyeneket, szomszéd!
– De Windisch úr! Mennünk kell. Már kétnaponta jár ide a szekus, meg a munkahelyemre is, hogy mikor takarodunk innen!
Kell a házam valami mócnak, meg a pénz, amit értünk kapnak. Mondtam a szekusnak, hogy én itthon vagyok, ez a hazánk már nyolcszáz éve. Nekik, akkor még országuk sem volt, nemhogy hazájuk. Azt mondta, ha nem hagyom abba, akkor bevitet, aztán kiverik a fogaimat, hogy tudjam, mi a rend. Megyünk Windisch úr, mert így élni, itt nem lehet! Magukat még nem piszkálják?
– Nem, mert nincs fogorvos, aki ide jönne. Ha valakinek kellene a helyem, biztosan piszkálnának bennünket is.
– Arra szeretném megkérni magukat szomszéd, hogy segítsenek kihozni a bútorokat a házból, mert egyedül vagyok csak férfi és a nők nem bírják ezeket a nehéz bútorokat. Még a nagyapám faragta őket. Tömör fából vannak. Ha valamelyik kell, szívesen odaadom. Már kínálgattam másnak is. Román vitte volna, de annak nem adom.
– Ebéd után jó lesz, Hanzi? Gyuri fiammal átmegyünk, aztán segítünk kihordani a bútort.
– Jó lesz, Windisch úr! Sosem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülünk még egyszer. Szegény apám odaveszett a háborúban, amikor Antonescu aljas módon megállapodott Hitlerrel, hogy a romániai németeket a Wehrmacht sorozza be. Nem akart ő német katona lenni. Magyarországon született, és az volt a hazája, nem Németország. Aki meg életben maradt a háború után, azokat a kollektív bűnösség elve alapján a kommunisták Szibériába deportálták, vagy kényszerlakhelyre űzték. Így kerültünk ide Perjámosra anyámmal. A nyolcszázezerből már csak négyszázezren maradtunk. Most meg azt mondják, hogy ők nem üldöznek bennünket, hanem, hogy mi akarunk menni. A Fridáért meg anyámért fejenként ezernyolcszáz márkát kapnak. A lányokért ötezer ötszázat, énértem meg nyolcezer márkát fizet Németország. Eladnak ezek bennünket, mint a marhákat a piacon. Azt mondta a szekus, hogy a ház kulcsait neki kell leadni, és ellenőrizni fogja, hogy mindenki csak egy bőröndöt vihessen magával. Ebéd után átballagtunk a Tinnemann szomszédhoz és kicipeltük a tömör fából készült faragott komódokat, szekrényeket, a tizenkét személyes étkező asztalt és a gyönyörűen faragott súlyos székeket.
– Windisch úr, amit szeretnének, elvihetik!
– Köszönjük Hanzi, de nincs hová rakni a bútorokat.
Csak az ágyak, néhány rosszabb szék, és egy kopottas konyhaasztal maradt benn a házban. Hedvig mama, Hanzi bácsi anyja, egy bibliával a kezében üldögélt az udvari padon. Mint mindig, most is, mintha skatulyából húzták volna ki, úgy volt öltözve. A fején fekete bársony, kemény kéregre helyezett fejrevaló, mely áll alatt egy fekete bársonyra hímzett szalaggal volt átkötve. Fekete posztókabátja alatt selyemkendőt hordott. A szoknyája piros és fekete szövött gyapjú, apró ráncokba szedve. A köténye klott anyagból készült, szélén körben színes hímzéssel. A lábán hátul varrott bőrcsizma, olyan fényes, mintha most vették volna le a polcról.Csak nézett maga elé, a bibliát az ölében tartva. Nem kellett olvasnia, hiszen fejből tudta a több száz éves szász miatyánkot, amit talán a német meg sem értett volna.
– Meggondolták? Tényleg nem kell a bútor, Windisch úr?
– Meggondoltuk, Hanzi! Tényleg nem kell.
Aztán a Hanzi bácsi bement a házba. Egy tálcán poharakat, és egy demizson bort hozott ki. Leültünk a Hedvig mama mellé a hosszú padra. A tálca és a bor a kovácsoltvas kerti asztalra került. Tinnemann szomszéd öntött mindenkinek egy pohárral.
– Prost! Hogy mondják magyarul? „Egeszseggedre”?
– Igen, Hanzi bácsi, majdnem jól mondja – mosolyogtam.
– Maradjanak, amíg ez a demizson bor el nem fogy. Velem nem fognak mostanában koccintani.
Aztán letette a poharát bement a fáskamrába, majd egy hatalmas fejszével jött ki. Nem szólt egy szót sem, de az arcán látszott, hogy a sírás kerülgeti. Nekiállt, és egyenként elkezdte szétverni a bútorokat. Minden darab után töltött egy pohár bort magának, és nekünk is.
– Segítsek, Hanzi bácsi? – kérdeztem tőle. Láttam rajta, hogy szakad róla a víz.
– Nem kell, fiam! Ezzel nekem kell megbirkóznom.
A bútordarabokat a hatalmas udvar közepére hordta és összetámogatta egy máglyába. Bement a fészerbe és hozott egy marmonkanna gázolajat, majd meglocsolta vele a farakást, és meggyújtotta. Visszaült mellénk a kispadra és csak nézte az egyre nagyobb lánggal égő, és szikrákat hányó tüzet. Nézte, hogyan válik hamuvá az apja, és nagyapja hagyatéka. Az arcáról valami mérhetetlen elkeseredés tükröződött, amit szavakban kifejezni képtelenség. Ültünk csendben egymás mellett, csak a tűz ropogása és Hedvig mama hangja hallatszott, amint fejét lehajtva halkan mondta a szász miatyánkot. Mire a demizson bor elfogyott, a füsttel együtt az égbe szállt Hanzi bácsi nagyapjának a lelke is, aki eddig a bútorokon keresztül büszkén figyelte a családot. Ezek a bútorok szászoknak készültek. Forgott volna a sírjában a papa, ha az ő étkezőasztalán puliszkát kanalaznak közös tálból , birkabőrbe bújt mócok. Tudta ezt a Hanzi bácsi is, bár a szíve majdnem belé szakadt. De tudta mit kell tennie!
Szerda délután becsöngettek hozzánk, ott álltak mind az öten a kapuban. A lányok és Hedvig mama gyönyörű szász népviseletben. Frida és Hanzi bácsi polgári ruhában. A lábuk mellett egy-egy bőrönddel. Mögöttük egy egyenruhás szekus, aki vigyorogva csörgette a ház kulcsait. Nem sírtak, se ők, se mi, mert azt egy szekusnak nem kell látnia. Kezet fogtunk, és megöleltük egymást.
Soha többé nem láttam őket.